Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)

Haszana lassan, kieliletilenül elővett egy cservonyecet és elcserélte Mahmud hu- szonötrubelesiével. Utána elindult a rezidemidiája felé és úgy vetette oda Mahmud- nak, mint a borravalót:

— Eredj, hozz valakit!

— Várjál, várjál! — szólt utána Mahmud.

Haszana megállt. Mahmud valamin törte a fejét, állt és a homlokát dörzsölte.

— Na, siess már! — mondta Haszana.

— Megyek én! — határozta el magát Mahmud.

Haszana meghökkent, aztán akart valamit mondani, de Mahtmid nem várta meg, karonfogta és bementek az őrszabára.

Vártam egy Másít, aztán előmásztam a búvóhelyemről. Nem kéllett sokáig várakoznom, L/uka rövidesen 'kijött. Amikor meglátott, rám mosolygott. Részletesen kifaggatott arról, amit tudtam, barackot nyomott a fejemre és elindult a piac felé.

Bementem az udvarra és belestem az őrszoba ablakán. Mahmud azon a pádon helyezkedett el, amelyen az előbb Luka feküdt. Haszana most is az asztalnál ült, egy dossziét böngészett. Az előtérben lévő rendőrök bóbiskoltak — mindhármójuk ölében ugyanaz a könyv feküdt kinyitva, de mind a hárman bóbiskoltak.

Sevelihin rendőrfőnök hintójának a hangja még alig volt hangosabb a szellő susogásánál, amikor Haszana fölpiattant, nekiesett a bóbiskoló rendőröknek és könyökével taszigálva felébresztette őket. Mahmud a hátát fordította a bejárati ajtó felé, és úgy tett, mintha aludna. A rendőrök megigazították a mundérjukat, kipödörték a bajuszukat, leültek a padra, mind a hárman a könyvekbe dugták az orrukat és buzgón mormolni kezdtek.

A hintó megállt az őrszoba előtt. A megizzadt, kincstári árpán hízott lovak a majoskakövét verték a patáikkal.

A rendőrfőnök leugrott a hintóról. Az épületből ki hallatszott, amiéit Haszana „vigyázz”-! parancsolt. A rendőrfőnök átlépte a küszöböt, Maruda hangtalanul követte. Haszana azonnal elébe sietett, kihúzta magát, „pihen,j”-t vezényelt és leeresztette szalutáló kezét.

— Hogy vagytok, sasaim? — kérdezte SeveMhin az álmosképű rendőröket.'

A rendőrök kórusban jelentették, hogy a cárt és a hazát szolgálják. Sevelihin

a kezükbe nyomott könyvek iránt kezdett érdeklődni. Amikor megtudta, hogy beosztottjai a szabad idejüket az evangélium olvasásával töltik, megdicsérte az igyekezetüket és sebtében egy Ms vizsgát is rendezett. Az egyik egy „ne öij”-t motyogott el a nagyságos úrnak, a másik annyit mondott, hogy „Ne paráználkodj!”, a harmadik pedig, hogy „Szeresd felebarátodat!”... Amíg Sevelihin ezzel a dologgal foglalatoskodott, Maruda az ajtónyitáson át a pádon fekvő férfit próbálta szemügyre venni, de a rendőrök tudásától elragadtatott nagyságos úr edőre-hátra himbálta magát és zavarta Marudát.

Sevelihin befejezte nyájával a társalgást és bement Haszana rezidenciájába. Mondanom sem kell, hogy Haszana és Maruda is követte:

A rendőrfőnök Marudára nézett. Maruda a hason fekvő Mahmudra mutatott, „Talpra!” — üvöltötte a nagyságos úr olyan hangon, hogy a cár portréja kis híján a padiéra zuhant. Mahmud először Mnyújtózkodott, aztán kényelmesen megfordult, egy ideig fekve nézegette a szobában lévő embereket, majd lassan felállt.

— Üdvözlöm a nagyságos urat! — köszöntötte a rendőrfőnököt.

— Monsieur Zsambekotv!... — szólalt meg elámulva SeveMhin, aztán hahotázni kezdett. Sokáig, teli torokból nevetett.

Haszana behizelgően mosolygott, de a fülét úgy hegyezte, mint az egeret szimatoló macska — tudta, hogy ez a dolog nem fog nevetéssel végződni. Maruda pislogott, a rendőrök nagy buzgalomal vihogtak, csak Mahmud volt nyugodt, zavartalanul nézegette a többieket.

Sevelihin abbahagyta a hahotázást és Marudára meresztette a szemét. Az őrszobára csönd borult.

— Ez nem ő... — motyogta Maruda.

497