Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
Haszana hegyezte a fülét. — Menj, azonnal jövök! Kimentem, odaszóltam Mahmudniak, hogy rögtön jön, átugrottam a kerítésen és elbújtam. Haszana kijött. — Mit akarsz? — Mi az ára annak, hogy kiengedd azt az embert? — kérdezte tőle Mahmud. — Miféle ambient, miről beszedsz? — Nyugalom! Azt, akiit Miaruda kérésére tartóztattál le. Haszana fiartoasszemet nézett Mahmiuddal. Mahmud, mintha csak úgy mellékesen említené, így folytatta: — Sevelihin tegnap megkérdezte tőlem, hogy nem tudom-e, hol van a Basztanovtól ellopott három ló. A tolvajt vigye el az ördög, mondta, de (ha megtudsz valamit, szólj nekem, és visszavásárolom őket a saját pénzeimen. — Mit válaszoltál neki? — kérdezte izgatottan Haszana, de nyomban uralkodott magán, ásított egyet. — Azit mondtam, hogy nem tudok semmit, de ha meghallok valamit, elmondom. Azt mégse mondhattam, hogy a tolvajoktól a lovakat az ő rendőre, egy bizonyos Haszana vette el, és darabonként heltven rubelért eladta őket Peskovszkajá- ban egy földmérő mérnöknek — mosolygott rá Mahmud. — Nagyon összebanátkoztat-ak ti egymással, te meg a főnököm! Nem azóta van ez, hogy a rendőrbiztosi állást segítettél neki jó pénzért eladni? — Haszana szemrehányóan csóválta a fejét. — Ej, te jóember, Gasokovtól hétszázötven rubelt kértél a rendőrbiztosságért, Sevelihinnek meg csak kétszázötvenet adtál belőle,-.nem szégyened magad? — Ez a mi dolgunk. Muszáj neked azt a mocskos pofádat beleártani a rendes emberek dolgába? Mondd meg, mennyibe kerül, és végeztünk egymással! — Azt az embert nem engedhetem ki — vágta rá kurtán az őrsparancsnok. — Ugyan máiért nem? — -Miaruda elment Sevelihinért. Nem lőhet, hogy ne találja itt azt az embert. — Csukj 'be valaki mást! — Ki -mást? — Van itt elég ember! Nézd, mennyi járkál az utcán! — mondta Mahmud és a zsebéből egy huszonötrubeles papírpénzt vett elő. Haszana szeme rátapadt a pénzre, majd oldalt pillantott. Egy részeg kozák támolygott fölfelé, azt szólította meg: — Gyere ide! — mondta. A kozák valószínűleg azt hitte, hogy valaki másnak szóltak, de Haszana megismételte a felszólítást. A kozák odajött. — Mi a neved? — Csertkov. — Takarodj! — Miért engedted el? — kérdezte dühösen Mahmud. — Ez Csertkov unokaöccse, nem ismerted meg? — Ki a fene az a Csertkov? — Kozákkaipitány. QndiifoáQt volna: „Mit akartok, mit követtem el?!” — Mindenki kiabál. Ki olyan bolond, hogy hallgasson? De te olyan embert keress, aki nem fog kiabálni. Különben minek fizetlek? — Most nincs időm keresgélni. Sevelihint várom. Keress valakit magad, és hozd ide. De ne kiabáljon! — Haszana a huszonötrubeles után nyújtotta a kezét. — Embert is én keressek, meg még huszonöt rubelt is adjak? Mi vagy te, miniszter? Haszanának elromlott a kedve. — Nesze, itt van, vedd el, de adjál vissza tíz rubelt! — parancsolt rá Mahmud. — Igyekezz! 496
