Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
gondolkozott és hozzátette: — Ha kicsalok belőlük ezer rubelt, ötvenet neked adok. Megérdemled. Nélküled nem sikerült volna ezt a dolgot kifőznöm. Csak azt mondd meg, hogy hogyan állítsak be a rendőrfőnökhöz. Vasárnap van. Vagon beengednek hozzá? ... Gyere! önkéntelenül követtem. Egy ideig próbáltam léipést tartani vele. Azután Maru- da úgy eltűnt, hogy észre sem vettem. Amikor ráébredtem, hogy elvesztettem szem elől, meg se próbáltam utolérni. Álltam egy helyben. Höl az egyik oldalról löktek meg, hol a másikról. Hol ide taszítottak, hol oda. Szédültem. A világ mintha nagyon messzire eltávolodott volna tőlem. Ma sem emlékszem, hogyan és miként, de egyszer csak a kalaposoknál találtam magam. A boltiban minden ugyanolyan volt, mint máskor. Gedeván perzsaprémeket szabott, a darabokat a segédeknek adogatta. Az üzlet mélyéből dobókockák kopogása hallatszott. — Gedeván bácsi, Dukát letartóztatták — mondtam, mintha csak valami mellékes dolgot közöltem volna. Gedeván jól megnézett, magához intett, mindent részletesen kikérdezett. Utána a nardlasztalhoz ment és közölte a játékosokkal a hírt. Az egyik nardizó Mahmud volt. Üjra kikérdeztek, hogy mi történt, hogy (történt. Rövid időre csend lett. Megszólalt a másik nardizó: — Igaza volt Szeláimának: a világot akarja megváltoztatni, aztán tessék! Mondtam neki, hogy hagyja békén Marudát, mert csak bajt hoz a fejére! Bolond egy ember.. Dobjál! — Dobjak? Azért, mert a világ tele van olyan ganéval, amilyen te vagy, már a nap se süthet ki többé? — válaszolta Mahmud. — Még hogy dobjak! Nem a te tyúkeszednek (való, hogy megítéld egy rendes ember tettét. Takarodj innen! A nardizó válaszolni akart valamit, de legyintett és kiment az üzletből. Megint csönd letit. Mindenki a gondolataiba mélyedt, én meg, amikor láttam, hogy mennyi felnőtt férfi gondolkozik Duka sorsán, megnyugodtam. Mahmud elnevebte magát és megszólalt: — Ezek szerint Haszanának fogalma sincs arról, hogy ki az, akit letartóztatott, és azt se tudja, hogy miért fogta el! — Maruda azt mondta neki, hogy az nem az ő dolga — mondtam. — Maruda SeveMhánhez ment? — Sevelihinhez. Maruda azt mondta, hogy vasárnap van, kérdés, hogy beengedik-e. — És ti még Maradónak nevezitek! Aztán milyen cselt eszelt ki! — Mahmud megint elnevette magát, megropogtatta az ujjait és ezt mondta: — Olyat teszek vele, hogy még az unokái is holtuk napjáig nevetni fognak rajta! — Nem kell. Ennyire nem lesz szükség — mondta mosolyogva Mahmud. — Ebben a mi országunkban a törvény a legolcsóbb áru. Az ára egy pohár pálinkánál kezdődik és meftn megy tíz rubel fiaié. Ezt az országot azért kedvelem, mert itt nem kerül sóikba, hogy jót tehess. Ha nem így lenne, más országba költöznék. Mahmud a piaci rendőrőrs felé vette útját. Én is vele mentem. Az őrszobával szemben, Gurjanov kerítésénél megállt, elgondolkozott, aztán így szólt: — Az udvar felől menj be! Találsz egy rácsos ablakot. Azon less be az őrszobába, nézd meg, mi történik odabent. Odalopa'kodtiam az ablakhoz, belestem, jól szemügyre vettem mindent és visz- szaszaladtaim Mahmuidhoz. — A külső szobában három rendőr ül. Kettő szunyókál, egy pedig mahorkázik. A belső szobában Haszana ül az asztalnál. Lu'lia a pádon fekszik. Más nincs bent. — Akkor most menj be, mondd meg Haszanának, hogy Mahmud várja idekint, halaszthatatlan dolga van vele, jöjjön ki!... De más meg ne halija! Bementem az őrszobára, elmentem a rendőrök mellett és átadtam az üzenetet Haszanának. 495
