Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Lórinczi Huba: Az összegzés évadján (Mándy Iván: Átkelés)
LŐRINCZY HUBA Az összegzés évadján MÁNDY IVÁN: ÁTKELÉS „Se cselekmény, se fantázia, se megfigyelés. Maradt a belső világ. Meg ami az élményekből ebbe belefutott.” Mándy: Mit akarhat egy író? Nem, szerencsére nem a búcsú, ia jelképes és valóságos exodus, az „utolsó saéttékin- tés” szándéka és gesztusa ölti egyibe az Átkelés c. kötet darabjait. „Egy öreg játékos — aki azért még nem megy le a pályáról — köszönti szeretettel a fiatal — de korántsem „ifjúsági” — válogatottat” — hangzik föl az évődő, ám így is sokatmondó vallomás, s külön nyomatókot kölcsönöz neki a körülmény, hogy a „novellafüzér” nyitányában — fontos helyen! — tette közzé a szerző. Mennyi keserűség, kétség- beesett bizonykodás feszítette hajdan a Juhász Gyulád köteteimet: „Fiatalok, még itt vagyok!” Csupa bölcs derű ebhez képest a IMándy Iván ajánlása, s jut a humorból, iróniából, öniróniából a gyűjtemény számos „etűdjébe” nemkülönben. S mégis lehetetlen szabadulná a borús sejtelemtől: a 'búcsú, a jelképes és valóságos exodus, az „utolsó széttekdntés” szándéka és gesztusa is egyfbeőlti az Átkelés c. kötet darabjait. Felhős futamok sokaságát zendíti meg a könyv, fátyol teríti be észrevétlen az arcokat, a tájakat, növő árnyaikról, estékről, éjszakáikról beszél a korafesszió: „Sietni kell! Hiszen lement a nap... ez már az alkonyat. Oly gyorsan sötétedik. Észre se lehet venni, és egyszerre csak beáll a sötétség” (Alkcmyat jelé). Mintha távozóiban, kilépőben volna Mándy Iván a .maga teremtette s néki oly kedves világból, készülődvén immár az útra, miiről szép és szívszorító szóval vallott Illyés Gyula is: „Klháron ladikja nem sikkor indul velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizerf.” Tagadnunk botorság volna a köteteim szimbolikus voltát, vibráló, nyugtalanító polifóniáját, s hogy ez a gyűjtemény összes darabjába átsugárzik. Bizonnyal benne lappang e szóiban az a jelentés ás, amelyről laz Illyés-vers beszél. „Átkedő”-nek tekinti magát Mándy Ivén, (ki előtt somra elvonulnak teremtményei, M távolodóiban még egyszer számba veszi, megszemléli a számára múlhatatlanul fontos vidékeket, dolgokat, embereket, írói viliágának konstans elemeit: a nyüzsgő avagy épp kiürült teret, az élet jelképét; sorsunk .tanúit és átvállalóit, a tárgyaikat; s hősgarmitúrájának reprezentánsát, a kallódó embert, a csavargót, kiről már „lekopott minden”. Átkelő lett Mándy Iván, kinek alakmása halottként hever a Cooper Femrrwre c. novella epilógusában („A fal felé fordulva fekszik egy férfi. Elvékonyodott díványon, pokrócba csavarva. Nem néz fel. Nem mozdul. Ügy- fekszik összezsugorodva.”) vagy — bár az eltűnt idő nyomába eredt s képzelete csodát virágzott — egy vedlett kapualjban ácsorog („... az áthatolhatatlan homályban”, „A magukra maradt emeleteket” érezvén, .és „Nem mozdult. Ügy állt elzsibbadva. .Lassan szétfosZlott ebben a homályban”: Alkonyat felé), ki eljátszik tulajdon halálának gondolatával, hírt már nem adván arról, miképp végezte „Alaszkában” a két vidám mesefligura, 465
