Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 5. szám - Lórinczi Huba: Az összegzés évadján (Mándy Iván: Átkelés)
Csengő és Bengő (Hang a telefonban), ,kli Istennel készül randevú znii a 'kötetet záró tűnődés szerint. S a búcsú, a távozás, az „átkelés” perspektívájában — különös fénytörés — imég a szürkület, a legfakóibfo dölgok is felragyognak; újfent csak Illyés versét citálva: „Minden öly gyönyörű, sőt — 'titkosan — ahogy elleng, még gyönyörűbb! Olyanformán, mint a daliam attól, hogy ott hagyja a hegedűt.” Szuverén, összetéveszthetetlenül egyéni világ volt mindig is a Mándy Iváné, ámde sosem >adta még létérzésiének, lótéLményének-oly tömény párlatát, mint éppen itt. Kisebb fajsúlyú, igénytelenebb írás akad e könyvben, jelentéktelen avagy érdektelen egy sem. Dúsítja, „(megemeli” valamennyit — nem csupán a remekléseket — az összegezés intenciója, mindet megérinti avagy átszínezi a búcsúzés tűnődő és dallamos melankóliája. Dühödten s hasztalanul lázadt még az elmúlás, a rokonszenves indiánhős pusztulása ellen a „fiú”, tényként, törvényként fogadja ibe ugyanezt a „férfi” (Cooper Fenimore). Együk csúcspontja s foglalata egyszersmind a kötet világának ez az időszembesítő struktúrájú novella; inam járunk messze tán az igazságtól Mándy őszikéit emlegetvén. Bajos s kockázatos vállalkozás fogalmakkal megközelíteni s (bekeríteni azt a művészetet, minek lényege túl avagy épp innen van a szón, minek szubsztanciája többnyire illékony érzés és hangulat. Kivált bajos és kodkázatos e „mutatvány” a Mándy adta verdiktek ismeretében: „...általában mindenféle magyarázat” teljesen felesleges” (Sylvia Plath), illetőleg: „A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leokefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet vallamí” (Isten). Ámde legyen (bármennyire is a ki nem mondás, a néven nem nevezés, a sejtetés mestere a szerző, számplifikáljanalk, tehetetlenlkedjenek bármennyire is fogalmaink, a recenzens csak mestersége parancsait (követheti. Folyvást a groteszkbe hajló, a csüggedés, a reményvesztés, olykor a tragikum közelében időző művészétnek (s ekként autentikusnak) ismeri a Mándy Ivánét. A kicsiny és nagy életkudareok írójának nevezné a legszívesebben, noha e (kifejezést az Átkelés szerzőjétől mérhetetlenül távoli. Martin du Gard számára foglalta le Mihályi Gábor. Beszédes vallomás s önjellemzés egyben: olvasóként a meghasadt lelkű, veszendő, pusztulásra predesztinált, de az önnön lóthelyzetöt pontosan tisztázó (vagy legalábbis tisztázni akaró) alkotó vonzza Mándyt. A poklait megjáró s elvégre beléjük hulló amerikai fcöltőnő és prózaíró, Sylvia Plath például. „Miért jelent nékem olyan sokét? Talán a legtöbbet Dosztojevszkij óta? [...] Az üvegbura ott van a polcomon. Egy napra se tudnék megválni tőle. [...] Hónapokig kézbe se veszem. De érzem a jelenlétét. Az állandó jelenlétét. Egyébként, ha fölnézek a polcra, elfog a jeges rémület” — hangzik a konfesszió. (Azt már csak mintegy mellékesen, az alkati és nemzedéki rofconulás bizonyságaként említenék, hogy a mindhalálig Dosztojevszkijre esküvő Pilinszky szintúgy múlhatatlanul fontos szerzőnek tudta Sylvia Rlath-ot — Vő.: Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Bip., 1983. —, a Nagyvárosi ikonok költője pedig az Átkelés lapjain is feltűnik. A könyv felvázolta portré szép (kísérlet a Pilinszky-jelenség és -tartás megragadására.) S ha olvasóként a démonokkal hadlafcozó vagy beömlő életű ember megörökítőd nyűgöZilk Mándyt, képet ád mindjárt tulajdon íród látásáról, világáról is. Nem az elemi erejű, mindenkit megzúzó sors- és történelmi csapások látomás- költészete az övé, hanem az egyéni csődöké, senyvedéseké, kudarcoké. Univerzumába az a bukás, összeomlás, csendes vereség (fér be igazán, mi emberi léptékű — méretű. Nagy nyomiatékkal hangsúlyozza e felfogás, e szemlélet érvényét a kötet korszerűen teljesedő, önmagába visszatérő kompozíciója is, mesteri „rímet” adván. A prológusban az antropoimorfizált „baj” tűnik elénk, „Ahogy fekete kabátban, fekete kalapban étballagott a téren. Sötét árny. Sötét és sértődött. Ó, igen, az az örökös sértődöttség. Talán, mert csak távoli rokona a nagyoknak. Az igaziaknak. 466
