Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Sárándi József: Útszéli történetek (elbeszélés)

zúdult utánam. A (fejemre és a hátamra hulltak. Pattogott rólam a zománc, de azért, ha nehezemre is esett, talpra álltam. Vért köpdöstem éis fogdarabkákat. Sajgott a fejem, a hátam, teljesen szétment a szám. Leginkább az utóbbi ejtett kétségbe, nem a hernyó isikoladdri, aki odajött, hozta a mentődobozt, de a segélynyújtást megtagadta, mondván, hogy felelősséget magára venni nem akar. Palkó kőműves az anyjába küldte őt, aztán indult mentőért telefonálná. Egy fiatalasszony mosta ki a sebeimet, tetránport szórt rájuk és bekötözött. A mentő csak délután három óra körül 'érkezett a helyszínre, mivel hadgyakorlat miatt lezárták a faluihoz vezető utakat. Közvetlenül nyomában cégünk kocsija is fölbukkant. A karosszériából Imire úr, az építésvezető kászálódott elő.

— Meghoztuk legény a ouceodat! — közölte kényszeredett jó kedvvel, miközben engem vizslatott.

— Köszönün, most már nem kell, kész vagyok — mondtam foghíjas sely- pegéssel, aztán a mentősofőr mellé ültem, aki a kórházba vitt. összekapcsolták a sebeimet, s az orvos megnyugtatott, rendibe jön a szám, de maradjak egyelőre, míg elmúlik az agyrázkódás-gyanú. Másnap látogatóim érkeztek: (Mézesmázos János vállaliatigazgató, Imre úr, az építésvezető, és Zumfelstrüfer művezető. Csokoládét és gyümölcsöt hoztak. „Nem is lehetek én akárki — gondoltam — ha egész főnökküldöttség kezel velem.”

— Jobban van, kis Papp? — kérdezte nyájasan a diri.

— Aggódtunk magáért — magázott le hirtelen Imre úr is.

— Remélem nein 'esett komolyabb (baja? — folytatta Zumfelstrüfer szórakozottan. — Gyanakodni kezdtem: „ha ezek ennyire hízelegnek, biztos akarnak is valamit.” A diri elő is hozakodott:

— Ha nem esik nehezére kis Papp, mesélje el, hogyan történt... ?! — Miközben „meséltem”, Imre úr jegyezgetett. „Mesémbe” szőttem az ő tegnapi kérdéseit is. Ez egyiküknek sem tetszett, összenéztek, s Imre úr átádta nékem a jegyzőkönyvet. A benne foglaltak szerint a történtekért egyedül én vagyok a hibás, mert biztonsági öv nélkül léptem a tetőre, így a következményekért is rám hárul a felelősség. Mikor befejeztem az olvasást, a diri megkérdezte, hogy egyetértek-e a jegyzőkönyvben írottakkal. Ha igen, írjam alá, s ők majd mindent elsimítanak. „Hát ezt jól kigondolták, nem mondom! Még a mentő- angyal szerepét 'is eljátszanék nekem.” Idegességtől remegve közöltem, hogy nem írom alá a jegyzőkönyvet, mert nem érzem magam ’ felelősnek a balesetért.”

— Hát akkor ki a felelős ?! — csattant föl Imre úr.

— Maga! — mutattam rá — meg maguk is, akik olyan helyzetbe hoztak, hogy napnál világosabb igazam ellenére bűntudatot kellene éreznem. — Szövegem ingerültséget keltett bennük, de uralkodtak magukon. A diri azzal búcsúzott, hogy „ebben a helyzetben” nagyonds megértik az idegállapotomat, pihenjem ki magam, gyógyuljak föl, s majd visszatérünk a kérdésre máskor. A jegyzőkönyvet fölgyógyulásom után sem írtam alá. Az igazgató magához hívatott és közölte, hogy további szakképzésemet nem tudja vállalaton belül biztosítani. Egyébként — tette hozzá — kötelessége, hogy segítsen elhelyezkednem a megyeközpontban.

Dani bácsi, mikor elbeszéltem neki leesésem és kiáffittatásom történetét, fölháborodott, s megígérte, hogy beajánl a városka egyik kisiparosához.

427