Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Sárándi József: Útszéli történetek (elbeszélés)

lencszázhatvanegy áprilisában segédmunkásként hozzá kerültem, eszem ágában sem volt kitanulni a tetőfedő szakmát. Szobafestő akartam lenni, és átmenetinek tekintettem a mellette töltendő néhány hetet. De annyira összemelegedtünk a tiszti üdülő javítása közben, annyira dicsérte a szakma szépségeit, hogy eltértem eredeti szándékomtól.

— Itt mindig jó levegőn lehetsz és nem eszi meg a kezed a mész. Ha iparkodsz, többet kereshetsz, mint a festők, meg aztán te szereted a veszélyt. Ez éppen neked való szakma. Érzéked is van hozzá, úgy sétálsz a tetőn, mi int más a Széchenyi téren, — legyezgette feslett hiúságomat.

Áldom a furfangos eszét, csak később döbbentem rá, hogy miért volt neki annyira fontos a pályaválasztásom kiörüli bábáskodás. [Nyugdíj előtt állt és „hajtott”. Az utolsó öt év átlagkeresetéből állapították meg a nyugdíjösszeget, s ő a lehető legmagasabbra akarta föltornázni a fizetését. Kapóira jöttem Géza mellé. Géza persze idejében fölvilágosított, hagyjam az egészet, amíg tehetem, rázós szakma ez nagyon. Én annyira lelkesült voltam, hogy jióhiszemű figyelmeztetésében a féltékenység megnyilvánulását láttam. Az öreg ugyanis eleinte megkülönböztető rokonszenvet mutatott irántam. A nyájasságot később fölváltotta a munkatempót napról-napra fokozó főnöki erély.

Estelente egyre fáradtabban érkeztem haza. Munkaidő után a mesterhez mentünk „fabrikálni”. Betoncsöveket csináltunk. Nedves sóder-homok-cement- keveréket döngöltünk. Ez húsz-huszonöt forint mellékest jelentett fejenként. Sablonszétszedésnél gyakran megtörtént, hogy a kelleténél picivel erősebb nyomásra készítményünk összeroskadt. Kezdhettük elölről a műveletet. Ha nagyon nedvesre sikerült az anyag, annyira betapadt, hogy lehetetlen volt a sablont csőrogyasztás nélkül leválasztani. Jól jött a húszas, de nagyon kidöglöttünk érte. Reggelre mindig visszanyertük a jókedvünket. Fütyültünk, daloltuk a divatos világszámokat. Dani bácsi e tekintetben nem tartott lépést a korral. Az éneklés (miatt hamarosan nézeteltérés támadt kettőnk között. Csatlakozásomat követően Géza elment néhány nap szabadságra. Párban dolgoztunk a gimnázium tetején. Az öreg kinn állt a horganylemezzel bunkóit falipárkányon és a manzárdot palázta. Belülről adogattam neki az anyagot. Nagyon tetszett akkoriban egy Elvis Presley dal.

— Aipla-banblu-mába-balm-foem-bo Jurrfur fur-fur — harsogtam órahosz- szat. Az öreg egy ideig jámborul tűrte a (mutáló hangon, Ibékási tájszólással előadott slágert. Miikor azonban a Duna-parton sétáló turisták megálltak, és nézni kezdték a kínjában lábát váltogató idős palázót, nem bírta tovább.

— Jóska, a szűzlmárja áldjon meg, hagyd abba!

— Miért Dani bácsi? — kérdeztem méltatlankodva.

— Lenn azt hiszik, hogy én énekelek — válaszolt kétségbeesetten.

— 'Mi bája van magának ezzel a dallal? — firtattam a témát.

— A dal még csak hagyján, — dönmögte — de a hangodat hallanád.

— Miért, az milyen?

— Mint a kályhacső, végig egyforma.

Ügy döntöttem, hogy megsértődöm. Amit kért ezután is kiadogattam, de szólni egy szót sem szóltam hozzá. Nemsokára megjelent egy főnök. Mikor az öreg neszét vette, sebbel-lobibal ibeffarolt a tetőablakon és panasszal járult a művezető elé.

— Zumfelstrü'fer munkatárs, egy ekkora gyereket adjanak mellém, — mutatott kiönyéktől ujjhegyéig — aki szorgalmas, de nem énekel.

— Magának az is baj, ha énekel az inas? — próbált Zumfelstrűfi a védelmemre kelni.

423