Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Fogarassy Miklós: Balassa Péter: Színeváltozás

zési módszerek egész arzenálját felhasználva. Ebből a regény-analíziisből a Flaubert utáni prózairodalomra érvényes esztétikai, erkölcsi, társadalomfilozófiai következtetések adódnak. Ennek a tudományos igényű tanulmánynak az egyik legfontosabb tézise az, hogy a francia író, az irodalom legendás anachorétája.

A művében teszi először az Időt, ezt a szürke megfoghatatlanságot és egyúttal félelmetes valamit, meg az Időben-való-létezés démóniáját a regény titkos főszereplőjévé. Ezzel az „idővel” a modem kor e félelmetes ördögével-angyalával folytatott küzdelem, mely a Flaubert-regény mélyeit is átjárja, az egész 20. századi világirodalomban — azóta is, szüntelen — tovább folytatódik. Ez a kiváló, lebilincselő írás tehát nem csupán mintát ad arra, hogyan lehet és kell egy regény-művet ugyanolyan (vagy netán még nagyobb) érzékenységgel, eleven szövegmivoltában vizsgálni, mint egy költeményt, hanem annak is a példája, hogy egy ilyen analízist miként lehet nagy távlatokra, fontos 'következtetésekre kinyitni. Balassa Az érzelmek iskolájával kimondatlanul is hallatlanul magas mércét állít tehát a magyar irodalom, és ezen belül a friss magyar prózák elé. Ám ezért a tanulmány önmagának is mérce, mely csapda is.

A következőkben, a második fő részben ugyanis jelenkori prózairodalmunk kérdései és művei kerülnek terítékre. Itt jelenkorbeli-közelmúltibeli magyar írók egész sorának jó értelemben vett elfogultságtól fűtött, lelkes szószólójának és bírálójának szerepében mutatkozik meg a kritikus. Azok az írók, akikkel foglalkozik, akiket választ, közelhozzá azok, akiket manapság a megújuló magyar prózalírás kiemelkedő alakjaiként, újítóiként szoktunk emlegetni. Örkény István, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Tandori Dezső, Nádas Péter, illetve Pályi András, Bereményi Géza, Esterházy Péter és Kornis Mihály egy-egy könyvéről olvashatunk többségükben ugyancsak terjedelmes és mélyen szántó elemzéseket. Ezt az írás-sorozatot két esszé keretezi. Az első, az Észjárás és forma általánosságban szól erről a prózairodalmi fellendülésről, a kötet lezáró A színeváltozás, vagy Engedj el, és láncolj magadhoz c. művészetfilozófiád töredék, „ars critioa”, esztétikai-bölcseleti hitvallás és meditáció. A könyvnek ez a második fejezete összességében kiváló kalauzként szolgál a bonyolultan ábrázoló, különleges előadásmódot alkalmazó új prózíaművek beható megismeréséhez és megértéséhez. Ezek közül is kiemelkedik Mészöly Miklós A film c. kisregényének (Passió és állathecc) és Nádas' Péter Egy családregény végé-jének elemzése (A Bárány jegyében); ezek az írások e jelentős művek «legjobb magyar kommentárjainak tekinthetők.

Szemlénk nem lenne teljes a kritikai művek kritikája nélkül. Értékének, jelentőségének bemutatása után szólnunk kell Balassa magyar irodalmi esszéinek némely árnyoldaláról is. Ezek abból adódnak, hogy szerzőnk rögös úton jár, amikor a Lukács György által kidolgozott irodalomesztétikád megközelítés örökségével a háta mögött, arról leválva új, egyéni esszé-nyelvezetet és kritikusi attitűdöt alakít ki. Egy nyíltan vállalt szubjektivitás irányába hatolva előre. Fogalmazásmódja és gondolkodása drámai paradoxonok sűrű közegében mozog, leírásai, bölcseleti megfogalmazásai sokszor igen metaforikusok (és ezáltal, mint említettük, önálló irodalmi alkotássá emelkedik a reflexió). Ám ez a szellemi attitűd — egyik-másik írásában határozottan érzékelhető, — néha homályos irányokba vonja. Ahelyett, hogy pregnáns módon a tárgyáról beszélne, esetenként — egyfajta, sajátos keresztény misztika jegyében fogant — drámai monológot kapunk. Ilyenkor nem a wittgensteini tézist követi („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”), hanem a nietzschei- wagneri demon ikus mátizálás kísérti meg. Véleményünk szerint fennáll annak a veszélye, hogy ha a .kritika misztikumba fordul, .akkor rajongóvá válik. Ott, ahol ennek nincs helye. Ez mutatja meg a Flaubert-tanulmény magas mércéjének érdekes csapdáját: Balassa sok esetben nem veszi (kritikai módon „mértékükre” azokat az írókat, aklKet bemutat. Legyünk bár méltányló hívei a megújuló hazai próza jeles műveinek, arról nem feledkezhetünk meg, hogy ők csak ígéretei valami igazán nagyszabású (esetleg a flaubert-ihez hasonló) regénynek. De. még nem azok. Ki tagadná, hogy e mértéktévesztés nem pusztán szerzőnket jellemzi, és hogy a jelenség ösz379