Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
testét sebek 'borították. Égett hús hányingerkeltő szaga terjengett. Körös-körül mindent vér borított. A nyomozó megkérdezte: — Miféle magyar vagy, ha nem beszélsz magyarul? Milyen nyelven beszélsz? Oroszul, angolul? /Ki küldött? A férfi nem felelt, csak üvöltött. — Vigyék el! — A nyomozó hozzám fordult. — Láttad? Téged még keményebben fogunk vallatni! — Nincs joga hozzá, terhes vagyok. — Nincs jogunk? Vetkőzz! Kiáltanék, de mér tépik ás le rólam a ruhát, egy padra löknek s odakötöznek. A parancsnok cigarettára gyújt s a váltamba nyomja. Sikítok. Azt kérdezd: — Elmondod a teljes igazat? — Már mindent elmondtam: a gyermekem a maguk katonájától van! A katona ekkor fogta a korbácsot s az ötödik ütésre minden összefólyt a szemem előtt, elveszítettem az eszméletemet. — Kezdetnek ennyi ds elég. Majd ia cellában lesz időd gondolkozni, öltözz. Nincs erőm felállni. Csak nézem a tisztet, aki fázósan 'összehúzza magát. — Vigyék el! Ismét a cellába hajlítanak. A lengyelek már imádkoznak értem, ápolnak. Először a prdccsre rogytam, de képtelen voltam feküdni, csak úgy nyüszgött rajta a sok tetű. Hallom, mit beszélnek a foglyok: — Ma kétszázötven tetűt nyomtam szét... — Én meg kétszázhatvanat... — Én meg 'kétszáznyolcvunat... Szerényen, illedelmesen beszélgetnek. Nem tudom, mi történt ekkor velem, akkora haragra lobbantam; a gestapósok vadállatok, képesek megnyomorítaná egy terhes nőt. Akarat nélcüli rongybábut csinálnak az emberiből, aki mindennel megbékél, mindenre képes. Rettentő harag fogott el; a ibetonifalhoz ültem s énekelni kezdtem, a „Drága föld, szülőhazámnak földjé”-t. Csengő, erős volt a hangom. Feledhetetlen emlékű édesanyám még a homlokát is összeráncolta, amikor az iskolai újságokat meséltem el neki s ezt mondta: „Nyilván egészen a Szcelomenkáig hallatszik a hangod”. Rákezdtam hát, minden erőm beleadtam a daliba, a falak is zengtek belé. Nem tudtam, kik ülnek még a börtönben. Föntről váratlanul férfihangok csatlakoztak a dalhoz — a mennyezet alatti ablakból szüremlett be énekük. Berohantak a foglárok, megragadták a kezem s kiaiibáltak a cellából. Én énekeltem, ők pedig vertek, igyekeztek a szántba találni, hogy elhallgassak, azonban félrekaptam a fejemet s tovább énekeltem. Erre először egy pincéibe vonszoltak, majd egy másikba s egy vasajtó mögé, kövek közé zártak. Akkora düh feszített, hogy egyre ezt ismételgettem magamban: „Nem halok meg, nem halok meg, tudom ...” Ugyan, mit tudtam? Amikor Dávidnál laktam, egy este édesanyja kártyából jósolt. Jósolt s nem vigasztalt — nem úgy jósolt, ahogy a icigányasszonyok szokták, önmagát faggatta: „Mi lesz Wandával?” S felelt lis rá: „Elhurcolnák, aztán visszahoznak. Közel állsz majd a halálhoz. De amikor majd találkozol a választottaddal, meglesz az esküvőd”. Behajítottak a pincébe. Sem leülni, sem lefeküdni nem tudtam, mindenütt tocsogott a víz. A lábam vízben állt. Hideg kínzott. Vízcseppek hullottak a fejemre. Mégsem hittem, hogy ez a vég. Csupán a gyermekem miatt aggódtam. Hogyan töltöttem el ott két órát, magam sem tudom. Amikor kinyitották az ajtót, tetőtől talpig átázva zuhantam ki. Elcipeltek a közös zárkába. Másnap fájni kezdett a hasam. Nagyon fájt. Végigüvöltöttam az éjszakát, a nappalt s még két napot. Lent az oroszok a foglárokat szidták: „Átkozott gyilkosok!” Zúgott az egész börtön. A szomszéd zárkában volt iegy orvosnő. Beengedték hozzám. Berohant, megmérte a pulzusomat, megnézte a hasamat. Bevitték a kórházba. Műtét. Kórteremben tértem magamhoz, a másik ágyon egy csendőr aludt — rám vigyázott. I 329
