Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
Repülök, mint akinek szárnya nőtt. Szerencsém volt. Minden rendben lesz. Gondolják csak meg, mennyi derék emberrel hozott össze a sors: a gyűjtőtábor parancsnoka, ia katona, aki az illemhelyiség tetejét célozta meg helyettem, az öreg lengyel, a magyar állomásparancsnok s a fiatal vendéglős. Megmentettek, noha árulással vádolhatták volna őket ezért. Hogyan? Nem mind volt rendes? Az öreg bárónő, istenáldotta anyásom a csendőröket küldte rám. Ne csodálkozzanak ezen! Mégegyszer kijelentem, minél gazdagabb egy ember, annál gonoszabb. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Akkor azonban repeső önömmel láttáim neki az edénymosogatásnak. Dúdolgattam, járkáltam az asztalok között, 'a piszkos edényt egy kocsira szedtem össze. Hirtelen hideg szorította össze a szívem. Még semmi bizonyosat nem tudtam, de éreztem, baj van. Körülnéztem; a sarokban egy asztalnál németek ültek, azok, akik egykor a darnyicai javítóműhelyben dolgoztak s engem néztek. Egyikőjük jól ismert és gyűlölt. Gonosz alak volt. Egyik társunkat, egy fiatal legényt csak azért küldött az akasztófa alá, mert kenyérre cserélt be egy hajtószíjat. A szíjból cipőtalpat lehetett készíteni. A német észrevette, milyen tekintetet vetettem rá, amikor rászólt a mieinkre: „Nézzétek csak, hogyan akasztják a közületek való tolvaj barátotokat, aki a Nagy Birodalom tulajdonára vetett szemet”. A német is megjegyzett engem. Gyűlölt és hajszolt, akár egy kutyát. Most végig sem ette párolt káposztáját, már ment is ki. Bementem a mosogatóiba, leültem a zsámolyra, még a kötényem sem vettem le. Forró szerelemben fogant gyermekünk ekkor adott először jelt magáról, kis lábával a hasamba rúgott. Bejött két fekete egyenruhás s vittek a Gestapóhoz. Nem lazíthattam egy percre sem, nem bízhattam semmit a véletlenre. Mindenki a maga sorsának a kovácsa. — Ki vagy? Hogy kerültél ide? Hideg volt. Féltem. Meztelenre vetkőztettek, minden varrást végigtapogattak a ruhámon: látszik, komoly ügy — kémnőt fogtak. Másnap megint kezdték elölről: — Ki vagy? — Orosz. — Honnét? — Kievfoől. — Hogy kerültél ide? Csak álltam, és nem tudtam, megemlítsem-e Gyulát vagy sem — nehogy neki legyen rosszabb. Így feleltem: — A katonáikkal. — Na, az igazat mondd, különben agyonverünk. — Nincs joguk hozzá. Elcsodálkoztak: — Aztán miért? — Terhes vágyóik. — Kitől? — A ti katonátoktól. — Rendben. Holnap majd beszélünk. Mindent tudni fogunk rólad. Visszaküldték a zárkába. Tizennégy ember kuksolt ott. Mifélék? össze-vissza népség. Cigányok, bűnözők. Tőlem félték: miért vagyok Olyan jól öltözve? Helyet azonban szorítottak a priccsen. Elmúlt az első éjszaka. A gyermekem egyre csak rugdosott belülről, emlékeztetett: „Veled vagyak”. Másnap kihívtak a cellából: — Wanda Kohanovszkaja, kihallgatásra! Rendben. Megyek. Beléptem a vasajtó mögötti szobába s tüstént állati üvöltést hallottam. Megálltam, a lábam megroggyant: egy székhez kötözve meztelen férfi ült, feje oldalt lelógott, csak a kötél tartotta. Egy katona állt felette, feiizzított csípőfogóval a húsát marta. A férfi üvöltött, de egyetlen értelmes szót sem szólt, 328
