Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
lehettem zongoraművésznő, de te az leszel. Most viszont el kell kerülnöd a fogságot. Elmész a darnyioaá járműjavítóba dolgozni, ott mindig kell a munkáskéz ... Rendben. Elhelyezkedtem az üzemben, a kész kocsikat tisztogattam és mostam, berakodás előtt. Minden naip tizenkét órát gürcöltem, reggel hattól este hatig. Megkaptam az Ausweisst, igazolványt, tehát nem hajthattak el munkára. Minden héten kaptam egy vekni kenyeret, egy kiló cukrot és tíz márkát. Hazamentem, anyám sírva fogadott. Nagyon fájt neki, hogy egyetlen gyermeke maradt, akit becézett, kényeztetett, mint kés® ajándékot s lám, most piszkos munkával kell hogy magát és őt eltartsa. Nagyon fájt a keze; a piacon senki nem ellenőrizte a tejet, a cukrot gümőkóros tehén tejére cserélte be s megbetegedett. Hát így éltünk. A nagyobb fiúk felfigyeltek rám — jónéhányan dolgoztak a darnyicai járműjavítóban. Kérdezgették tőlem: — Wanda, aztán emlékszel-e még a szorvjethata'lomra? — Emlékszem, — feleltem, — hogyne emlékeznék. — Mondd, figyelnek a munkahelyeden? — Néha figyelnek, néha nem. A kocsikat azonban mindig gondosan veszik át. — No, akkor magadtól is rájöhetsz, mire gondolunk, — mondták. — Emlékszel a fizikára, dicsérő oklevelet is kaptál az iskolában, találd ki, mitől törnek a tengelyek. No, erre könnyen rájöttem. Minél tovább csináltam, annál többet kértek. Bíztak bennem, én pedig belejöttem. Jasa kovács ezt mondta: — Wanda, ne imáiléskodj, a németek fenik ránk a fogukat, provokátorokat küldtek közénk. Csak rám és Vitya Viljuszovra hallgass. Lám, egész életemre megjegyeztem ezt a nevet, mert boldogan éltem akkor. Ne nevess, nagy kárt okoztunk a fasisztáknak. Szó ami szó, sok borsot törtem az orruk alá, de okosan, nehogy lebukjak, úgy, hogy a kocsi csak akkor menjen tönkre, amikor már messzire jár a javítóműhelytől. Ekkor történt a baj. Éjszaka felrobbant az a páncélvonat, amelyik nem sokkal előbb állt ki az üzemünkből. Én erről, természetesen mit sem tudtam, nem rám tartozott az egész. Ügy vélem, a darnyicai járműjavítóban akkortájt a fiúk derekasan dolgoztak, akárcsak abban a filmben, az „Ifjú Gárdá”-foan. A filmet már nálunk, Magyarországon láttam s hangosan zokogtam: ugyanilyen fiatalok és elszántak voltunk, mint azok a filmbeli gyerekek. Igaz, a mi ellenállóinkról nem sokat tudtam, láttam, hogy megbíznak bennem, többet pedig nem akartam tudni. Reggel a policájok végigjárták a gyanúba jöhetők lakásait, nehogy megszökjenek. Engem is bevittek — bedugtak abba a börtönbe, amelyik Bogdán Hmelnyickij szobra mellett állt. Nem is börtön volt, csupán egy pincehelyiség. Anyám térdre vetette magát a policájok előtt, odaígérte nekik rókabundáját, de ellökték és magukkal hurcoltak. Szerencsére nem dolgoztam a páncél vonaton, más műhelyekben volt a munkám. Rét nap múlva elengedtek. — Eredj, mondták, — dolgozz, ha pedig megtudsz valamit, jelentsd a brigádve- zetődnek, majd nagyobb élelmiszercsomagot kapsz érte. De ha valami gazemberségre jövünk rá, rögtön vége, mehetsz az akasztófa alá. Megértetted? — Megértettem, — feleltem. Teljesen eltetvesedve értem haza. Szeretnék minél előbb megmosakodni, meg- fésülködni. Anyám azonban nincs otthon. A szomszédok mondják, őrültként szaladgál a városban, a német autókat fürkészi, engem keres. Azután hazarohamt, egyre zokogott és zokogott, könnyeivel öntözött. Amikor megkezdődött a lövöldözés a Babij Járban, azt hitte, engem is oda Vittek. Tudod, mi volt a Babij Jar-i vérengzés? Tudod? Olvastad? S tudsz rá válaszolni, mi volt az oka, hogy emberek ezrei, akiket a halálba kísértek (és tudták, hogy oda kísérik őket!) nem támadtak őrzőikre? Persze, sokan meghaltak volna, de még többen életben maradnak ... Te sokat tudsz, tudós ember vagy, mégsem tudod megmagyarázni, miért van, hogy az emberek bamba birkákként, megadón mennek a mészárszékre?!... 319
