Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)

Akkoriban töltöttem be a tizenhatodik évemet, mint a te kis, karcsú partnernőd. Nem voltam azonban riadt őzike. Telt, magas lány voltam. Azokban a szörnyű időkben a nehéz munkától kivinultam, megizmosodtam, akár egy vadvirág. Nem csak a velem egykorú legények fordultak meg utánam. A katonák és a tisztek gálánsán szalutáltak nekem. Egyszer este otthon üldögéltem, zongoráztam, s alig hogy befejeztem, tapsolni kezdtek az ablak alatt. Kinézek, látom, egyenruhás férfiak, katonák állnak ott. A szívem rögtön összerezzent — talán a félelemtől, vagy inkább a gyűlölettől. Bámulnak a hódítók, akik földünket tiporják. Mit akarnak tőlem? Már megjártam a börtönt is, tudom, miféle élvezet! Nézem: magyarok, ök jobban bántak velünk, mint a németek, jóllehet akkortájt a németek szövetségesei voltak, sokan közülük azonban gyűlölték a hitleristákat, ellopták a gépkocsijaikat, eladták a lopott német élelmiszert s nem siettek teljesíteni parancsaikat. A németek is gyűlölték a magyarokat s az, hogy a fiatal lányokkal esténként a magyarok korzóztak, amit azok nem tettek meg a németekkel, csak fokozta dühüket. Természetesen voltak olyan lányok, akik a németekkel is jártak, ilyenekkel azonban én nem tartottam az ismeretséget.

Kérdem hát a magyaroktól:

— Mit tapsolnak?

Egyikőjük csak néz rám, szeme ragyog, akár a csillag.

— Elnézést, holnap őrszolgálatra indulunk s arrafelé sok a partizán, nyilván nem mindegyikőnk tér majd vissza, nem lehetne — érdeklődik, — a halál előtt egy kis magyar zenét hallanunk?

S néz rám. Látom az arcát, gyönyörű szemét, az egyenruha mintha nem is lett volna rajta. Arra gondoltam: „No, Wanda, véged van. Mit tegyek?” kívülről azonban ezt nem mutattam s jó háziasszonyhoz illőn válaszoltam:

— Jöjjenek el egy óra múlva, a ház még nincs kitakarítva, majd játszok, maguk pedig énekelnek nekem!...

Udvariasan szalutáltak s az órájukra pillantottak:

— Feltétlenül eljövünk! — s elmentek, én pedig fel s alá kezdtem járkálni a szobában, egyre másra nekimentem a székéknek. — Anyus, szedd rendbe magad! — szóltam rá, jómagam pedig lóhal álban rohantam Jása kovácshoz, aki egy utcával odébb lakott.

Futva beállítok hozzá, látom, éppen vacsorázik a családjával:

— Jása, gyere ki egy percre!

Megrémült, megtörölte a száját s kijött az utcára:

— Mi van veled? Nem lehet rád ismerni!

— Jása, mit tegyek, ha provokátorok? Hiszen mondtad?

Részletesen kikérdezett majd elgondolkodott:

— Aligha azok. Lásd vendégül őket s mellesleg kérdezd meg tőlük, hová küldik őket. Tehát a németek átcsoportosítanak. Gyere vissza, én majd észrevétlen kifürkészem őket. Azután majd meglátjuk.

Hát így állunk. Rohanok vissza. Arról, hogy mi játszódott le a lelkemben, jobb nem is beszélni.

Egy óra múlva beállított az a bizonyos magyar, egyedül jött, kezében egy kenyér. Látja, hogy fáj anyám keze s rögtön ajánlkozik is:

— Megmutatom az orvosnak, majd szerzünk gyógyszert.

Tiszt volt. Nálunk századosnak felelt meg a rangja. Zongoráztam, ő énekelt, majd maga is leült a pianínóhoz s játszani és énekelni kezdett, én meg csak néztek s nem értettem, mi történik velem. Néztem a billentyűkön futó, ápolt ujjait s arra gondoltam: „De jó lenne, ha ezek az ujjak a hajam simogatnák, mely ismét lenőtt s olyan a színe, mint az érett gabonáé, de szeretném, ha hajam kibuggyanna ujjai közül”. Néztem s féltem a szemébe nézni, mert amikor a tekintetünk találkozott, belül minden megdermedt bennem, a lélegzetem is elakadt... Megkérdeztem tőle, hová küldik őket, ő azonban szomorkásán elmosolyodott s azzal tért ki: egy igazi tiszt akkor sem fecseg ki ilyesmit, ha elveszíti a fejét, úgy, ahogy ez ma vele tör320