Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Jurij Andrejev: Pincérnő a disco-bárból (elbeszélés)
Idd kd ezt a coctailt. Különleges az íze. A vendégem vagy. Mi? Megszoktad, hogy a nőket te vendégeled meg? Ne haragudj, ezt tudom. Soha nem láttalak, mégis mindent tudóik rólad. Most viszont nem egy nő vagyok a számodra, hanem a földid. Kiev környékén, Damydeálban születtem. A családom a legjobb volt a világon. Apám tengerész volt, később sofőrként dolgozott. Anyám egészen fiatal tanítónő volt, amikor apám megmentette az életét Mahno banditáitól. S anyám ettől kezdve folyvást otthon ült, négy lányt szült apámnak. Amikor pedig apám és anyám negyven éves lett, ajándékként megszülettem én. Én voltam a legkisebb a családban. Anyám imádta a zenét, szeretett énekelni, egy ideig Litvinenko-Volgeirnuth zeneiskoláját is látogatta. Rendkívül idegen, heves vérű teremtés volt, ha egyszer valamire azt mondta, hogy „igen”, az úgy is volt. Én is az anyámtól örököltem heves természetemet. Azonban a legfontosabbat, az erőt, a paraszti nyakasságot nyíltan apámtól kaptam. Mert óriási terhet cipelt, egy ideges asszonyt és öt lányát. Mégis, mindenkihez kedves volt, mindenkit dédelgetett. Szégyenlem is magam emiatt. Ügy szerettem, kész lettem volna akár meghalni is érte, az életben azonban ritkán találkoztunk. Anyám elhatározta, hogy zenészt nevel belőlem. Szekéren hozatott egy pián;linót. .Tnada-lada, tra-<la-ila, az első három nap csak játszadoztam, vertem a billentyűket, azután meguntam. Anyám azonban nem (kegyelmezett, végül tnégiis megtanultam tűrhetően zongorázni. Még Chopin harmadik keiingőjét is el tudtam kottából játszani. Egyszerűen, tisztességben éltünk, adósság, italozás nélkül. Nagy volt a családunk — nagynénik, nagyibácsik, unokatestvérek, körben az egész rokonság. Nővéreim mind jól tanultak. Apáim nagyon kedvelt, „kis ajándéknak” becézett. Egyszer a szívéhez kapott — ez még a háború előtt történt s csak ennyit szólt: „Kislányom” — s meghalt. Nagy temetése volt, egész Damyica kísérte koporsóját, mindenki szerette apámat. Nővéreim hamarosan kirepültek a családi fészekből, ki merre látott: az egyik ápolónő lett, a másik valahol részlegvezetőként dolgozott, a harmadik te 1 efonoskisasszonynak állt be, a negyedik színészekkel vágott neki a világnak, megígérték neki, hogy énekesnőt faragnak belőle, ugyanis szépen dalolt. Mi maradtunk csak otthon anyámmal. Anyám borzasztóan szigorú volt hozzám. Gyakran kiabált velem; jót alkart. Én azonban akkoriban nem értettem ezt, haragudtam rá. Kitűnő tanuló voltam, mert anyám keményen bánt velem én pedig féltem tőle. Elég volt egyszer végighallgatnom az órán az anyagot, otthon már tanulnom sem kellett. Előfordult, hogy apámmal minden titkom megosztottam, anyámnak meg éppen csak hogy elmondtam valamit s máris szólt: „Hol a nadrágszíj?” — s neki a fenekemnek. Kitört a háború. Dübörgésre ébredtünk, először azt hittem, zivatar, de nem, bombák robbantak. Akkor született a dal, ma bizonyára már senki nem ismeri: Június 22-én, Pontosan négy óra tájt, Kievet bombázták, Háború rázta meg a határt... Nem ismered ezt a dalt? Éppenhogy rólunk szól. Még egészen fiatal teremtés voltam. Nem mesélem el az első háborús esztendőket. Hosszú, dús hajam volt, le kellett vágatnom, mert eltűnt a szappan, nem volt mivel mosnom. Az ismerősök először meg sem ismeritek. És mégis, a város szélén jobban éltünk, mint bent az emberek a városban. Volt vetemiényeskertünk, volt mit ennünk. Amikor elcsitult az ágyúdörgés, bejöttek a városba a németek... Engem anyámmal nem bántottak. Anyám már idős volt, én pedig egészen fiatal. Ekkor jött a parancs, Németországba kell utazni munkára. Halálosan megrémültem. Anyám zokogott; ekkor jöttem rá, hogy mégiscsak szeret. — Az ujjúidat majd akkor hozod formába, ha visszajönnek a mieink. Én nem 318
