Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

útján tizenötíávi /vason töltendő várfogságra, vagyon-, hivatal és címvesztésre változott, báró Haymau őexellenciája, a császár alteragójának különös kegyelmeképpen ...”

Szacsvay Imre Bihar megye országgyűlési képviselője volt, s egyiben a Ház jegyzője, 31 éves korában végezték ki, mert ő fogalmazta meg a függetlenségi nyilatkozatot. Battyány gróf az első magyar minásztériium elnöke, majd írok róla még jánosházi látogatásom ihletése nyomán.

Oknütz, 1850. január 17.

„Egy álló hete, hogy i/tt vagyunk már és miég nem láttunk napvilágot. Nem engednek ki a levegőre. A nedves, jéghideg kazamata penészszagiú. Fázunk, a tüdőnk nehezen bírja ezt a nyirkos és romlott levegőt. A szemünk fáj az örökös félhomályban. Mintha a sírban volnánk már. Nem is várjuk meg az éjszakát, mikor teljes fekete sötétség ereszkedik ránk, pilláink lecsukódnak, egykedvűen, apatikusan fekszünk a nyoszolyákon, mint a holtak.

Az ételünk olyan, mint a moslék. Napi tíz krajcár löhnungot-kapunk. De azt sem adják a kezünkbe. Nyolc krajcárt étkezésünkre, két krajcárt fehérnemű-mosásra fordít a prof ász, aki a pénZt kapja és abból tartozik bennünk élelmezni. De milyen élelem az, ami ebből a nyolc krajcárból kitelik. A profósz hallotta, hogy mi magyarok szeretjük a káposztát. Hát úgy kedveskedik nekünk, hogy nap-nap után káposztát ad ebédre, de csak vázbefőtt káposztát, jól megpaprikézva. Ezzel élünk, meg rabvallató próffunttal.”

Josephstadt, 1853. október 27.

„A rácsos ablakból újra láttuk egyetlen hölgy fogolytársuníkat: „Kende- ressyné Boór Annát. Örökös gyászruhájáhan lépdelt át az udvaron, a profósztól kísérve. Mi, szokás szerint zsebkendőnket lengettük feléje, mire ő bájosan elmosolyodott, és kis fehér kezével bágyadtan inteitt rácsos ablakunk felé. E szépséges honleány sorsa még szörnyűbb, mint a miénk. Ö egyedül él cellájában. Senkivel sem beszélhet, senkit közeliéibe nem engednek, mert egyedüli nőalakja e szomorú háznak. Csupán a profósszal vált néhány szót, napjában háromszor. Most harmindhatéves lehet. Halálra ítélték és kegyelemből tölti a josephstadti várban tizenötesztendős fogságát. Kedvese Kolosi János, messze tőle, a péter- váradi kazamatában sínylődik. Még levelet váltaniuk sem szabad. Azt se tudja egyik a másikról: él-e, hal-e?

Séta közben hozzám csatlakozott Jablánczy Ignác. Teste félmeztelen, ruhája rongyokban szakadozott le róla, araán eszelős mosoly. A helyett, hogy tébolydába külldenék, az irgaknatlanság börtönben tartja, nehéz vason. Beszédének nyelvezete ma is gyönyörű, fogalmai tiszták, szabatosak, ismeretei gazdagok. De nem tud egy tárgyról beszélni tartósan és mindenbe belevegyíti rögeszméjét: szeglény Jablánczy ugyanis vallási tébolyba szenved. Alig alszik valamit, a nappalt és az éjszakát imádkozással tölti, vagy a szentlírás és a szentek életének olvasásával. Hiába adunk neki egy-egy ruhadarabot, nem veszi azt nagára, a templomba viszi és leteszi az oltár lépcsőjére. Hétszámra csak szá- az prófuntot eszik. Mivel a raboknak napi tíz krajcár löhmung jár, ő azt megtakarítja és a templom javára adja. Most már alig tud jármi, teste valóságos csontváz. Színe olyan, mintha nem is vér keringene ereiben. Bőre halálszínű. Es ez az irtózatos alak, akit fogolytársad messze elkerülnek, valaha daliás világfi /olt, elegáns külsejű, hódító megjelenésű. Ez lett belőle a fogságban.

Láttam ma Jablánczy szobatársát is, ftamdlay Gusztávot. Az egykori író ás újságíró, Petőfi barátja és a márciusi ifjak egyike, elnehezedett a fogságban,

307