Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
Én most Földyre bízom inásom folytatását, azt hiszem, a tekintetes Urat érdeklik azok a körülmények, melyekből Farkas fia és Berzsenyi Lénárd rokon öccse oly igen megkapta a részét. Neugebäude, 1849. október 24. „Tegnap délben sakkjátszmánál ültünk Szacsvay Imrével. Arról beszélt, hogy kétszer violt már hadibírák előtt kihallgatáson. Bejött a pnofósz és így szólt: — Szacsvay urat hívatják a hadibíróság elébe! Barátom fölkelt, végignézett a sakktáblán, mosolygott és így szólt: — Majd holnap viszonzást adók... Mert most mennem kell. De azt remélem, elismered, hogy a játszmát megnyertem. Még két lélpés, aztán — sakkmatt! Azzal kiment. Nem jött vissza egész délután. Este, mikor már nagyon rosszat sejtettünk, a profósz megmondta őszintén — miután néhány szivart zsebrevágott —, hogy Szacsvay Imre a siralomhíázban van. Holnap reggel végzik ki együtt Parányi Zsigmiond bánóval, a főrendiház elnökével és Csemus kincstári tanácsossal. Meg sem kísérlem leírni ezt az éjszakát, amelyet megint csak ébren töltöttünk mindannyian, mint az október 6-ra virradót, mikor Battyány Lajos gróf lépteit hallgattuk a fölöttünk levő szobából. A sakktábla ott (állt az asztalon, rajta a bábuk, abban az állapotban, ahogy Szacsvay elhagyta. Senki se nyúlt hozzájuk. Hogy is mondta ? „Még két lépés, azután — sakk-matt!” November 8. „Reggel kilenc órakor értünk jötték és a hadbíróság elé kísértek. A folyosón katonaság sorakozott. Ott állt a dohos, Jakab Mihály megragadta karomat: — Tudod, mit jelent ez a dobos? — Tudom, pajtás. De legyünk férfiak és urak. Az ajtó kinyílt és a dobos velünk együtt lépett be a terembe. A zöld terí- tős asztal mögött Müller hadbíró ült társaival. Előtte feszület két gyertya között. Ó, Uram Jézus Krisztus, mit keres a te kereszted a várbírók asztalán? Mit keres ott az irgalom keresztje, ahöl ártatlan emberek fejére halált mondanak? Avagy talán azért tették oda vigasztalásnak, hogy abban megnyugodjunk: az Úr Jézus is szégyenfán halt meg, mint mi meghalunk! Jakab Mihály nagyon halovány volt és meg kellett kapaszkodnia bennem, de azért uralkodott magán, öreg barátunk, Ambrus János nyugodtan, szinte derűsen tekintett körül. A hadnagyok és közbakák, akik az asztalt körüiülték, közömbösen, unatkozva bámultak a levegőbe. Müller hadbíró kaján mosollyal méregetett bennünket és sokáig készülődött, amíg a felolvasásba kezdett. Aztán lassú, tempós, elnyújtott módon olvasta fel az ítéletet, meg-megállva, szünetet tartva, szemét rajtunk legeltetve. Szinte csámcsogott, amikor kimondta: — Strang ... Kötél... Még le is tette a papírost ez a sehonnai és várta a hatást. Éreztem, hogy Jakab Mihály karja kissé megremegett mellettem. De más egyéb nem történt. A dobra néztem. Vártam. Vártam, hogy a hadiszokás szerint megperdüljenek a dohverők, jelentvén a szegény elítélteknek, hogy nincs többé apelláta itt a földön és csupán Istennél a kegyelem ... De a dobverők mozdulatlanul fönnakadtak a levegőben. A dobos szeme a hadbíróra függesztve... De akkor Müller úr ismét kezébe véve a papírost és tovább olvasta, hogy az ítélet kegyelem 306
