Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 3. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

Ballagtunk a Hősök kertje mellett. Meglepődtem szokatlan gondozottságán, de még annál is jobban, hogy a második világháború helybeli halottjait íölírták a kőtáblára az első világháborúsak után, hiszen azok nem hősök, ha a németek szövetségeseiként estek el. A túlélőknek, s a hazának mégis áldozatok, ki tudja, hol nyu- gosmak, és itt mért ne gyújthatnának gyertyát lelki üdvösségükért?

— Be kell drótozni a kaput, mert egy rakoncátlan lány mindig letépi a virágokat. Meg aztán bújóhelynek használják a szerelmesek.

— Én inkább kedvesnek tartom. Hadd csókolózzanak!

— Ha flmég csak azt csinálnák! — szólt Kari bácsiból az erkölcs. Azt már nem jegyzem meg, hogyan tudnak iderejtőzni a falu közepén, ihászén az én fürge öregem megcáfolja imagát:

— A régi fákat elpusztította a féreg, azért olyan kicsinyek ezek mind. Majd berakunk két padot, de ki ül rájuk?

A Marcal felőli utcán billeg, a hepe-hupákban majd fölborul a sarjússzekér.

— Jó lesz alájuk — mondja a kocsis.

A Katyor-forrásig olyan szépséges világban sétálunk, mintha legelső emlékembe térnék vissza, mikor ielkemen szivárgott át az Éden, s nem tudom, hol és kivel voltaim ott, csak a boldogságra emlékszem, meg a fényre, s egy sárga kutyás asz- szonyra a szőlő alatt. Itt is süt a nap, már nem eafaitos a rét, éppen fogytán a harmat. Balra kukoricás domb, később a sötétbarna maglóhere kaszára vár. Jobbra füzek és nyárfák a sás, nád, dúsan indázó földiszeder sűrűje fölött. Mintha ember sem járt volna benne, a csapásra kihajlik a csalán. Most nem lenne szabad beszélni, inkább tbelenémulni, s nézni a letarolt szőlőik szilvafáit, meg a hosszú út végén az erdőt. De Szalóky bátyámra mégis muszáj figyelnem, hol mondaná el, ha nem most:

— Itt szoktam síelni.

— Én még senkit sem láttam sítalpakon a hóban mifelénk.

— Azt is megtanultam a katonaságnál.’ Itt lenn csupa jég volt a Marcalig. Tükörsima az egész. Korcsolyázni való.

— De hol az a Katyor-forrás, amiről a legenda szól?

— A katyori sziszegő kígyó. A vincellér egy kígyóval őrizte a szőlőt, levessel etette kigyaját. Aztán egyszer, amikor a vincellér nem volt a helyén, a tolvajok a kígyó fejét levágták, a vincellér eltemette, de senki sem tudja, hová?

Persze, a Katyor-forrást betemette a szövetkezet. De Kari bácsi álmában még kotyogott, azt hiszem, régi vágya húzott ide bennünket, képzeljem megvalósultnak, ami nincs.

— A forrásnál szabadtéri színpad lehetne. Majálisnak való ez a hely, ugye?

Valóban idilli táj, de úgysem lesz belőle semmi.

— És micsoda arborétum!

Hitetlenséggel a tiiburi képzelmet nem zavarom. Lehetne valóban. De ifjúság nélkül, magánakvaló szenvtelenségben csak hasztalan virul ez az álom. Talán majd egyszer, talán ... Már kopállik a dió, kés nélkül törjük föl tenyerünkben, egymásba Toppantjuk és megkóstoljuk a belét. Kart bácsi úgy szedett egy szilvaszemet, akár a tulajdonos. Gyanakodtam, az ő földjei voltak itt, s már csak a fára 'kúszó, savanyú vadszőlő az övé. El’ sem képzelte, hogy a szövetkezet ilyen vadregónyessé hanyagolja ezt a dűlőt.

Sóhajtásában tetten érhetem ezt az izgékony embert.

— Mi a háború előtt igazi szövetkezetét akartunk alapítani, négy rokon. De nem engedélyezték az összetagosítást. Aztán a háború. Na, itt a határban kerültem a legnagyobb bajba, pedig már itthon voltam. Kint ástam errefelé a mezőn, egy- szercsak a gödör fölé lép egy orosz katona. Mit csináljak? Kezemben az ásó, neki meg ott a puska. Vagy ő vagy én! De szó nélkül ott hagyott. Volt nekem tapasztalatom, kérem, mikor golyózáporban vittem a huszárpostát a Pilisben. De itt szemtől szembe!

Jó nagyot gyalogoltunk, megéheztem, ám a kínos ebéd, melyet Uraságodnak föntebb megemlítettem már, teljesen elborította hangulatomat. Pihenni tértem, vagy inkább bevonultam Kari bácsi szobájába. Kivontam magam valamelyest a jelen256