Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)

azok az emberek, de ha már muszáj, hogy megtámadja őket, mért teszi nevetségessé magát ezekkel a csapdákkal, hisz így igazából nem tud ártani nekik?”, mire a vadőr — állítólag —, mintegy elismerve a vádat, csak ennyit mondott: „Ez az egyetlen lehetőségem, hacsak a puszta kezem nem veszem számításba. Más eszköz nincs a birtokomban.”, majd ismét megígértette vele, hogy hallgatni fog, s azóta, mint a gátőr többször is hangsúlyozta, elveszítette szem elől. Ezek után persze már gyerekjáték volt eljutni a vadgazdálkodás nyugdíjas lajstromáig, s amikor pedig kiderült, hogy Hermannak már december vége óta nyoma veszett, hirtelen összeállt a kép, s minden világos lett. A lakását természetesen lepecsételték, miután megállapították, hogy hiányzik a két, Herman nevére bejegyzett Mannlicher, majd kiegészítették a speciális csoportot, s nagy erőkkel megszállták a remetei erdő környékét. Herman ekkor már napok óta nem mozdult ki félig földbe ásott, tökéletesen álcázott téli szállásáról, szigorú beosztással, napjában csak egyszer evett, mert amióta a gátőr rájött, hogy Herman „a csapdás”, nem bízott meg benne, s mindössze egy hétre való élelme volt. Hogy ne dermedjen meg, összes ruháját felvette, belebújt vastag télikabátjába, s még két plédet is magára terített; arcát kimarta a szél, szakálla nőtt, s egész lénye szinte átalakult az elmúlt két hónap alatt: nyitott szájjal lélegezve, mozdulatlanul s görnyedten üldögélt zsákokból, különféle szövetdarabokból készített fekhelyén, s ha olykor kimerészkedett vackából, vagy ha a városba indult éjjelente, lopva, nesztelenül, ide-oda villogó szemekkel közlekedett, és a legkisebb gyanús nesz - re képes volt korát meghazudtoló fürgeséggel beugrani az éppen kínálkozó rejtekhelyre. Az eltelt három nap azonban nem járt ki, nem is óvatosságból, hanem mert úgy érezte, eljött az idő, hogy higgadtan átgondolja az elmúlt hetek történetét. Ennek annál is inkább szükségét érezte, mert az utóbbi időben, különösen a legutóbbi csapdázás óta ... mintha ... megroppant volna benne valami, mintha ... váratlanul elhagyta volna az erő, melyből igazságérzete mindeddig táplálkozott, s amikor hírét vette, hogy több gyermeket is csapdába ejtett már, föltámadt benne a gyanú, hogy esetleg „rossz nyomon jár”... Ezidáig abban a hitben működött, hogy ő lesz, „aki megfizet azért, mert félrevezették”, s mert ezzel arra kényszerítették, hogy saját kezével pusztítson, mint „a sötétben hadonászó világtalan”, ám mostanra már — té- pelődése harmadik napján — nem halogathatta tovább: szembe kellett nézzen azzal, hátha tévedett, s ahelyett, hogy visszaállította volna „a hiányzó rendet”, netán épp saját maga kezdett teljes szétzilálásához, belülről, mint a szú. Vállaiba éles fájdalom hasított, a sötétség, amelyben ült, hirtelen ijesztővé változott, s már érezte, nem bír többé úrrá lenni kétségbeesetten kergetőző gondolatain, holott éppen erre lett volna szükség: újból rendet teremteni a fejvesztve menekülő szavak zűrzavarában, megállítani ezt a fenyegető omlást, feltartóztatni magában a növekvő gyöngeséget. Befelé fénylő szemekkel meredt maga elé, mozdulatlanul kuporgott a végzetes zuhanásban, s már lemondott arról, hogy higgadtan szembeszállhat e mindent széthasító hatalommal, mint ahogy képtelen körültekintően fölmérni helyzetét, aki egy meredek úton meglódulva már csak a lábával fékez, mert semmiféle futás nem elegendő a lejtő pokoli sebességéhez. Nem volt szükség arra, hogy megfeleljen rá, mert már maga a kérdés egycsapásra tönkrezúzta rendíthetetlenségét, és hasztalan igyekezett volna szavakat találni, hiszen annak lappangó tudata, hogy bűnt követett el, amit „tán maga az isten sem tud majd megbocsájtani”, csupán csak nyilvánvalóvá lett most, kétségbevonhatatlanná, mint a hosszan visszatartott ítélet. Már nem figyelt a vállaira nehezedő egyre elviselhetetlenebb súlyra sem, mert úgy érezte, most, a bűntudat dermesztő terhe helyett a ragyogás határtalanul szabad térségébe ért, ahonnan minden jól látható, s tisztán hallani „a szív igazi parancsait” ... Könnyű révületben lehunyta a szemét, s már látta önmagát, ahogy kilép az erdő szelíd fösvényein, újból végigjárja a békés hóesésben a régi cserkészutakat, s e felszabadító tágasságban máris mély öröm töltötte el, mert a kegyelem jelét fedezte fel abban, hogy hirtelen mindent új szemmel lát, a vétkes szemével, aki tudja már, hogy mindannak, ami körülveszi, pontosan azonos súlya van... Mégcsak meg sem lepődött, amikor a közelben egy megafonból felharsant egy rikácsoló hang, sőt, mint aki tökéletesen tisz13