Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
tában van e szavak valódi értelmével („ ... Az ellenállás ... reménytelen ... Az ellenállás ...”). bólogatva felállt, s mert nem tudta, hogy a hajtóvadászat egyik speciális alakulata már végzett is a Selbstschuss, és a bevezető ösvényeken elhelyezett csapdák hatástalanításával, tüstént felhajtotta az odú jól álcázott ajtaját, hogy mielőbb figyelmeztesse üldözőit a rájuk leselkedő veszélyekre, és amellett, hogy feladja magát, egyúttal haladéktalanul felhívja a figyelmet „az általános részvét szükségességére”, valamint arra, hogy „az ezzel kapcsolatos közleményt lehetőleg azonnal be kell olvasni a rádióban”. A pokrócokba csavart, ijesztő formájú hatalmas alak hirtelen előbukkanása a föld alól, ahogy — mint aki egymaga alig bírja már tartani a leomlani készülő világot — imbolyogva a hátulról ránehezedő súlytól egyszeriben csak előttük termett, olyan váratlanul érte őket, hogy a félkörben előrehaladó alakulat — meglepetésében — azonnal tüzet nyitott. De Herman, mint egy szétlőhetet- len szörnyeteg, még hosszú ideig nem dőlt a hóra, egészen addig, míg a fegyveresek végre észbe nem kaptak, hogy a szitává lyuggatott testet már csak a záporozó golyók tartják a levegőben. A mesterségnek vége (HALÄLNOVELLA) Második szövegváltozat Contra: Misima Jukio Ha Mariettához nem jut el a hír, hogy anyja haldoklik (ami nem lett volna éppen meglepő, hisz mióta elkeveredett onnan s közénk került, az öregasszony természetesen minden kapcsolatot megszakított vele), és nem üzen értünk, hogy kísérjük el abban az isten háta mögötti városkába, talán sohasem hallunk „Herman”-ról, erről a maga nemében kissé ijesztő fickóról, akivel kapcsolatban persze még ma sem egészen bizonyos, létezett-e valójában, vagy alakja csupán alacsonyrendű, szűkölő félelmek megtestesülése volt, s talán maga a történet is, mely annak idején valamennyiünket lázba hozott, mindörökre homályban marad. Akkori társaságunk — három tiszttársam, meg Zsuzsanna, Berta és Lucy — nem tudott nemet mondani az izgalmas, édes Mariettának, hisz tél volt és fojtogató unalom, épp túljutottunk egy kimerítő, erőltetett s beteljesületlen szaturnália kudarcán, melyben néhányunk ab- sence-a ellenére sem volt igazi veszély s valódi kockázat, így mindannyian várakozással telve indultunk útnak, mert abban az ab esse ad posse reményét láttuk, hogy egy már személytelen haldokló kihunyó tekintetének lassan minden határon túllépő sugarába állhatunk. A kívül-belül mocskos szerelvény hajnalban indult, az előttünk álló több mint kétszáz kilométer — a vonat idegesítő lassúsága miatt — elviselhetetlenül hosszúnak ígérkezett, így aztán nem csoda, ha — belefáradva az ablakunkon túl meg-megránduló alföldi ürességbe: síkság, hó, fák és tanyák, mögöttük, e néma idill takarásában persze az eleven förtelemmel — hamarosan elnyomott bennünket az álom, csak Berta és Rudolf zárkóztak be egy rövid időre a folyosó végi mosdóba, hogy fellatikus szerelmükkel megfutamítsák az elképedt kalauzt, aki a jegyeket követelve rájuk nyitotta az ajtót. Gyűröttek és elcsigázottak voltunk, mire leszálltunk a városka állomásán, s a csillogó, ropogó havon elindultunk a főtéri szálloda felé, csak Mariettán nem hagyott nyomot a kimerítő utazás, talán mert a leszállás előtt bekapott néhány enyhe afrodiziákummal töltött aprósüteménytől visszanyerte természetes érzékenységét, vagy talán annak a heves izgalomnak köszönhetően, hogy hamarosan látni fogja s megtapinthatja az ágyat, mélyen szimbolikus vonzalmai forrását és objektumát, amelyben született, s ahol most anyja haldokolt. Bár — mint kényszeredetten közölte — valamennyi szobájuk üres, s a személyünk ellen 14
