Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
KRASZNAHORKAI LÁSZLÖ Herman, a vadőr (HALÁLNOVELLA) Első szövegváltozat A megbízás — noha titokban pontosan erre számított, azzal a Jappangó félelemmel együtt, hogy nyugdíjba vonulásával megkockáztatja az ítéletet: többé nincsen szükségük rá — végső ,soron váratlanul érte, mondhatni készületlenül, mert annak idején, midőn mellőzve minden fölösleges formaságot egyszerű szavakkal megköszönte „a vadgazdálkodási szakemberek bizalmát” és elfogadta a felhatalmazást, szinte megrettent, mint aki túl könnyedén, majdhogynem akadálytalanul, mindenfajta küzdelem nélkül ér célt, hisz voltaképpen nem csupán „titokban”, és nemcsak hogy ,,^á- mított” erre, de kifejezetten ez állt tervei középpontjában, amikor évekkel ezelőtt először fordult meg a fejében, hogy nyugdíjba megy, amitől mindaddig „ostoba utasítások, szabályozók és rendeletek miatt visszafojtott képességei gáttalan kibontakozásához feltétlenül szükséges” valódi szabadságot és valamelyes korlátlanságot remélt. Abban természetesen, mint utóbb maga is megállapította, nem volt semmi meglepő, hogy a választás éppen rá esett, s bár jóleső érzéssel vette volna tudomásul, ha vitán felül álló alkalmasságáról a hatóságot előttük jól ismert alapossága, szívós kitartása és rendíthetetlen munkabírása győzi meg, tudta, ezt elsősorban annak köszönheti, hogy a hozzáértők benne a csapdázás egyedülálló művészét tisztelik, aki — mint keserű iróniával maga Herman is több ízben megjegyezte — amolyan „utolsó mohikánként” őrzi még egy ősi mesterség ragyogó, ám lassan örökre homályba tűnő titkait. A személyes vonatkozásokon túl — persze — a döntést a feladat jellege is indokolta: a szóban forgó remetei erdő (alig egy-két hektárnyi fenyő és tölgy) évtizedek óta kiesett a figyelem homlokteréből — mindenféle erdészeti tevékenység az ettől öt kilométerre kezdődő hatalmas kiterjedésű vadászterületen összpontosult — s e megbocsáthatatlan hanyagságnak (vagy Herman szavaival: „A hatóság aggasztó nagyvonalúságának”) az lett a következménye, hogy Remete a megbízás elhangzása előtt már maga volt az ellenőrizhetetlen s átláthatatlan dzsungel, a járhatatlan ősvadon, „tályog a vidék gondozott testén”, ahová egyetlen jóérzésű vadász vagy kiránduló sem tette be a lábát. Az ügy azonban csak akkor fordult igazán komolyra, amikor kiderült, hogy az ebben a sorsára hagyott, elvadult, s emiatt szinte már félelmet ébresztő erdőben hihetetlenül elszaporodott dúvadállomány nemcsak a környék tanyásainak okoz gondot, de lassan már a vadászterületet is súlyosan veszélyezteti. Gyors döntés született, és Herman szabad kezet kapott. Nagy lendülettel, mint egy szívós árnyék látott munkához, napjait kora hajnaltól késő délutánig „a területen” töltötte, bozótot irtott, fát nyesett, sózókat és etetőket épített, megtisztította a hajdani cserkészutakat, vagy ahol szükségesnek látta, újat vágott a sűrűbe, az ősi módszerrel — az erdőbe befelé s az onnan kivezető nyomok leolvasásával — felbecsülte a haszon- és dúvadállományt, ösztöneire és tapasztalataira egyaránt építve szemügyre vette a váltók és kényszerváltók, az alvó- és pihenőhelyek rendszerét, majd — miután világossá vált előtte, hogy főként kóbor ebekkel és macskákkal, s csupán néhány borzzal és rókával áll majd szemben — megjavította és szagtalanította tányércsapdáinak, csapóvasainak, kutyafogó csapdáinak addig rendelkezésre álló készletét, és míg a helybeli kovács — Herman pontos és világos útmutatásai alapján — elkészített tíz, úgynevezett „berlini hattyúnyakot”, melyektől, mint többször megismételte a kovácsnak, „igen sokat vár”, ő maga napokra bezárkózott házi műhelyébe, hogy — amennyiben szükség lesz rá — se billenőcsapdában, se cseklyében ne legyen hiány. A szoktatás hosszú időszaka következett, s egy napon, amikor Herman már §
