Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
biztos lehetett benne, hogy a ragadozók nem idegenkednek többé jól álcázott csapdáitól, úgy határozott, másnap „élesre állít”. Nem kételkedett a sikerben — jól ismerte már a dúvadok csapáit, figyelembe vette a szélirányt, jól érlelt (halfejből, bélből, aprított körömből és más húshulladékból készített) szagtalanítóval dolgozott, vonszalékot, csalétket és csalfalatot használt, s ahol erre szükség volt, ott terelőt is alkalmazott, főként a kutyafogó csapdáknál —, mégis izgatottan s szorongva várta az eredményt, mert úgy vélte, személyében „egy egész szakma áll bírái előtt...” S a rang, mely az effajta mesterségek esetében lassan megkopik és jelentőségét veszti, újból visszanyerte régi fényét. A hatóság ugyanis, mely a Hermannak felajánlott tiszteletdíjas állással inkább saját lelkiismeretét igyekezett megnyugtatni valamelyest, mintsem komoly sikert várt volna ettől, nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy a megbízás óta eltelt két esztendő leforgása alatt Remetéből, a már-már ijesztően buja ősvadonból a táj üde s megnyugtató színfoltja lett, s a szakemberek alig hittek a szemüknek, amikor a kezükbe vették a nyugalmazott vadőrnek a második év végén beadott összesítő jelentését, ám az adatok láttán igazat kellett adjanak Hermannak, aki szerint „a dúvadállomány a minimálisra csökkent, s figyelemre méltó javulás mutatkozik a haszonvadak gyarapodásában is”. Fölkereste hát a helyszínen egy rögtönzött küldöttség, hogy kifejezze neki a hatóság elismerését (épp egy dorongcsapdát csinált a sűrűben), de Herman olyan tartózkodóan, vagy inkább barátságtalanul viselkedett, hogy jobbnak látták az egészet későbbre halasztani. Amikor pedig egy nyers, meglehetősen hányaveti mondat kíséretében („Nem kell!”) postafordultával visszaküldte a vadgazdák és a vadásztársaság szokásos évközi jutalomosztásra szóló meghívóját, a hatóság bölcsen úgy döntött, jobb, ha nem háborgatják, míg ki nem piheni magát, hiszen nyilvánvalóan „nincsen másról szó, mint erős kimerültségről, amely ebben a korban — és ilyen tartós megterhelés után! — igazán nem meglepő” ... Valójában azonban Hermant az eltelt két esztendő alatt kimúlt kártékony ragadozók végzetesen súlyos tömege ejtette gondolkodóba. Ügy a második év vége felé lepte meg első ízben egy szörnyű álom: ahogy távolról látja a dögaknát ... (egy gondosan rendben tartott tisztáson ő maga ásta ki egyébként még annak idején, ide hajította a kutya- és macskatetemeket, s ezen kívül sajátos rendeltetése is volt, bűzlő szagával mintegy „delejes hatást” kellett gyakorolnia az idővel rendkívül óvatossá váló ragadozókra) ... majd amint lassan közeledik hozzá, s akkor valami irtózatos mozgást tapasztal... a cuppanás és súrlódás, a puffadás és felszakadás ijesztő, undorító hangjait hallja, s végül... amint látnia kell, ahogy az akna mélyén fekvő roppant tömegű rothadó szőrös húshalom, mint a kocsonya, remegni kezd ... Abban a pillanatban felriadt, s percekig zihálva, verejtékben úszva, ijedt szemekkel bámult a sötétbe, s attól kezdve képtelen volt szabadulni éjszakánként ettől a hamarosan már napközben is lidércnyomásként ránehezedő rémülettől, egészen addig, míg egy ízben, egy reggeli körútja során, amikor a vadászerkölcs íratlan törvényének megfelelően az éjjel csapdába esett állatokat kellett kiszabadítania és kivégeznie, hirtelen elszállt belőle minden erő, s kénytelen volt hosszú percekig tehetetlenül szemlélni egy már végsőkig elcsigázott, vonagló, mocskos ebet. A csapdában megfogott vad megölésére egyébként számos módszert ismert: kisebb állatok esetében, mint a nyest, a következőképpen járt el: az állat fejét egy bottal leszorította, s a mellkasára lépett; rókánál, borznál, kutyánál, macskánál úgy intézte (feltéve persze, hogy túlélték az éjszakát), hogy a bottal az- orrukra ütött, majd az elkábult ragadozó hátkoponyája és hátgerince közé egy határozott mozdulattal belevágta a bicskáját, s ezzel átszakította a gerincvelőt. Abban a pillanatban azonban csődöt mondott minden tudománya, egyszerűen képtelen volt megtenni a döntő — s humánus — mozdulatot; ma'ga is megdöbbent ezen a váratlan tehetetlenségen, csak állt a kínlódó állat mellett, idegesen törölgette verejtékező homlokát, olykor ki-kiköpött oldalt, de érthetetlen gyöngeségén csak nem tudott úrrá lenni. Napok és hetek jöttek ezután, napok és hetek, ismeretlen, nehéz kábulatban; arca kivörösödött, szeme megdagadt, füle zúgott, néha már azt hitte, még egy perc, és megsiketül, s mert valamely belülről támadó ellenséges hatalom arra kényszerítette, hogy minduntalan megfeszítse 9
