Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Ruszt József: Jegyzetek a Tragédia bemutatójához
ve, hogy dolgait önmaga szándékolja, ha nem, akikor kiszolgáltatottá válik... ez ugyan éppen elégséges egy „emésztő-típusú” életvitelhez. Következmény: ez utóbbi még a tragédiát is, mint esztétikumot emészti meg, s nem is marad meg Ibenine más, mint az esztétikum... A lényeg elhagyja ezt az embert, sajnos hasonlóan ahhoz, ahogyan minden megemésztett minőség hordaléka egy bizonyos minőségben távozik belőle. HATÁSELEMZÉS ÉS A MO MEGFEJTÉSE Drága mesteremtől — Nádasdy Kálmántól — tanultam a kifejezést: hatáselemzés. Ami most következik, az a mű rám gyakorolt hatásának elemzése és az elemzések hatásának elemzése. A műveket 'bizonyos .alapelvek szerint (komponálják, s a műveket ezen alapelvek szerint szokták elemezni. Gondolom ez a Tragédia esetéhen is mindig így volt; ennek ellenére mégiscsak két autentikus előadás született meg a száz év alatt: az első Paulay-é és a 23-as Hevesi-féle. Gondolom mindkettő azt nyújtotta, amit a maga idejében kellett és lehetett. A imű gondolati lényege, tehát az „egész” jelentéstartalmának megragadása akként veszhetett el mindig a részletekben, amiként az .előadások a korábbi előadásokhoz képest jöttek létre, mintegy az utóbbiak kiigazították az előzőeket. Paulay és a kor magától értetődő „meiningenista” színházideája egyfajta történelmi valóságot illuzionált, ment az érdekelte, .amit ebből meg tudott mutatni. Hevesi számára az volt a legfontosabb, hogy az Ember történelmét Ádárn, mint Lucifer sugalmazta álamsorozatot élje át, minden más kérdés a mű kérdése maradt, nem az övé. Nem foglalkozott különösebben azzal az alapvető ellentmondással, ami a mű sugallta világkép és a kor Világképe között volt. Márpedig ez a kérdés ma már külkerüllhetetlen: naiv és partikuláris marad, (Ahogy ezt Lukács György is megítélte.) Az egész ügy kulcsa az első színben, s ennek következtében a harmadik és utolsó színben van. Ami közben van, azt már megoldotta Paulay a történelmi revü logikájával, Hevesi pedig megoldotta drámailag: komolyan véve az alapszituációit, hogy mindezt Lucifer álmodtatja. Mindenki magától értetődőnek tartotta eddig, hogy a londoni képet egy rekviem zárja. Ha meggondoljuk, új típusú jelenet. Aztán: mindenki csupán érdekesnek és leleményesnek találta a Prága képen belüli párizsi jelenést. Verne Gyula szintjén ítélték meg eddig .az űrjelenetet, s végkiép elsiklottak a sti- láris és strukturális jelentősége mellett annak, hogy a Falanszterben Cassius, Luther, Plátó és Michelangelo szerepelnek. Ez a Büchner-en túlmutató zseniális drámai ugrás feljogosíthat bennünket arra, hogy az első Prága előtti képeket, egy leendő előadásban strukturálisan, tehát egymáshoz való viszonyaikban felülvizsgáljuk. Nem kevésbé áll ez a jog, kötelesség vagy lehetőség arra nézvést is, hogy a meny- nyei prológot — ahogy Hevesi értelmezte — a darab végcéljára nézvést világképi szempontból újra elemezzük. Egyelőre elégedjünk meg a kiindulási ponttal a londoni színt záró rekviemmel. Madách számára itt ért véget a jelen, s ezt követte a jövő. Az álomsorban tehát lezárja a „reálisan” ábrázolt jelen-sort és így vezet át az általa képzelt, s a Lucifer-rajzolta jövőbe. Mi nem a klasszikus kapitalizmus korában élünk, tehát Madách történelmi cezúrája az előadások feloldhatatlan ellentmondását jelenti. A mi korunk, legalábbis a madáchi intenciók szerint, az Űr és a Falanszter. Nem lehet másból kiindulni tehát hogyan Ikerül a jövőbe a múlt? Madách a jelent temeti Londonnal, mi a múltat. Madách a falanszterrel kezdi a jövőt, mi az eszkimóval. El kell tehát szakadni a konvencionális értékektől, a mű ugyanis önmagában kell hordja 'önmagát, egyébként nem ejtene meg naivitása, nagysága, elképesztően dilettáns volta és bölcselő merészsége. 1«9
