Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Szakonyi Károly: A magyar drámáról - Bozsokon
un tálán a kérdés, és közben egyre arra kanyarodik a szavam, hogy mit tehet, tehetne érte más, mert alighanem a drámaírók mindazt megtették eddig is és ezután is megteszik, amit módjukban állt és amit lehetőségük engedni fog. A magyar írók például olykor-olykor remekműveket is írnak, de — persze cseppet sem a színház hibájából — egynémely remekművel nem segíthetik a társulatokat a sikerhez. Tavasszal, éppen az Életünk serkentésére, vitadélutánt rendeztünk az Írószövetségben Weöres Sándor: A kétfejű fenevad c. művéről. A jeles munka méltatása mellett arról is hallottunk, hogy mikor és milyen mondvacsinált kifogásokkal tiltották be a próbáit Pécsett, mégpedig nem ds éppen tegnap, de hiába volt eddig minden buzgalom, a darab csak nyomtatásban jelenhetett meg — teljes terjedelmében az Életünkben. A rtiiltás kedvét szegte Weöres Sándornak, bizony nem volt sikeres semmi buzdítás öt újbóli drámaírásra fogni. Levelet írtunk az illetékeseknek, hogy mennyire méltatlan dolog egy ilyen remekművet hevertetni. A protestánsnak lett is foganatja, csakhamar értesítést kaptunk, hogy a Vígszínház műsorra tűzheti. Minden egyes veszélyeztetett helyzetű darabbal persze nem tudunk így és eny- nyire foglalkozni. De sérelmes esetekben — a színházakkal karöltve — talán tehetnénk máskor ds hasznos lépéseket. Azt gondolom, .lényegében kevés bajunk van nekünk egymással: inkább az irodalom és a színház körüliek nehezítik meg egymással való dolgainkat. Nem kell, hogy minden író minden színházban otthon érezze magát, s az sem kell, hogy valamennyi színház szeresse egy-ugyanazt az írót. Csak a neofita kritikusok hirtelen támadt lelkesedése akarja a frissen látott újdonságokat általánosan és kötelezően követendővé tenni. Abban a füredi cikkben azt is megírtam, hogy kívánatos lenne, ha kialakulnának a különböző színházi műhelyek. Legyen többféle hangnak, stílusnak, törekvésnek otthona. Ki ide tartozik majd, s ki oda. Ma már, szerintem, kialakulnak a különböző arculatok. De az esztéták ne ugrasszá'k össze ezeket. Ne prédikálják az egyik vagy a másik kizárólagos igazát. Az ízlésterror mindent elront. Ne érezze magát korszerűtlennek az, aki másféle eszközökkel fejezi ki a korról alkotott véleményét, életérzését, szemben a legutóbbi divat szerint játszó társulatokkal. Aki igazán ért a színházhoz, jól tudja, mennyi kóklerség van az ilyen vagy olyan .modernségek szentesítésében. De kipróbálni mindent, ami közelebb visz .ahhoz, amit a színpadon akarunk, bizony nagyon fontos. Csak ne terrorizáljuk egymást! Csak ne kelljen mindenkinek ugyanazt csinálni! Írónak, rendezőnek, színésznek. S még egyszer vissza a drámához: amikor — ahogy nevezni illik — az ország első színházának a mostani előtti vezetősége kijelentette, hogy azért nem tűz mű- sorira magyar darabot, mert drámaírásun'k színvonala nincs a színházhoz méltó nívón, elfogadhatatlannak tartottam ezt a vélekedést. Akár igaz, akár nem; elfogadhatatlan az ilyen somimázás, hiszen ennek a színháznak mindig is kötelessége volt a hazad drámairodalommal való híbelődés, törődés, még áldozatok árán is. Az a színház soha .nem kerülheti meg ezt a feladatát. Ám amikor ez a vezetés egy önálló, kisebb színházat kapott, már elismertem, hogy joga van bárminő extrém programra. Egy .színház a sok közül. Egy — a különbözőek közül, örvendetes, hogy telt házzal játszik. De legyen örvendetes másféle koncepció sikere is. És még egyszer, s most már utoljára: mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért? Kérheti a sorstól, hogy ne csak az .író legyen a színházra utalva, de a színház is az íróra. 101
