Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Szakonyi Károly: A magyar drámáról - Bozsokon
klikk — vagy enyhébben szólva: csoport prekoncepciója szerint. Kevés a művel azonosulni tudó, annak lényegét megértő, s így a darabot befogadva — s nem eleve elutasítva — megítélő kritikus — mondom, ha hazad műről van szó. A kortárs drámairodalomnak ez nem teremt valami jó légkört. De menjünk tovább. Az író ki van szolgáltatva a színházi vezetők ízlésének. Ezt az írók általában sérelmezik. Holott — bármilyen kellemetlen — ez természetes dolog; nem törvényszerű, hogy ákár remekműről legyen is szó, ez vagy az a rendező, igazgató rajongjon érte. Hiába szép, Okos és vonzó egy nő, ha nincs rám hatással, elkerülöm, míg egy másak, a többi férfinak aligha tetsző felkelti érdeklődésemet. Ez már így van, nincs ezen mit elmélkedni. A színházban nem csak az értelem, hanem az érzelem is uralkodik, végtére is nem gépiesen csinálják. Persze, efféle igazságokkal nem megyünk semmire. Az elhagyott hitves sem tud beletörődni a sorsába annak a közhelynek a bölcseletével, hogy istenem, nem szerethetnek mindenkit örökké! Térjünk vissza a kérdéshez: miit tehet a magyar dráma a magyar színházért? Együttműködhet vele jó törekvéseiben. Darabokat szállíthat. Alkalmazkodhat az együttműködés körülményedhez. Partnert választhat magának a színházak közül. Azok, akik már húsz-huszonöt éve vagyunk a pályán, nagyjából ezt tettük mindig is. Kerestünk egy olyan műhelyt, ahol legjobban kifejthettük képességeinket. Azt kérdezhetik: nem úgy áll-e inkább a dolog, hogy ki-ki meghúzta magát ott, ahol befogadták? Nem. A többség, merem állítani, választhatott. A magam ügyeiről most nem szívesen szólnék, csak annyit, hogy e tekintetben nincs okom panaszra. Együttműködésre szólítottak és szólítanak fel színházak, dönthetek. Megvan ez a lehetősége sok más kortársamnak is. De ugyanakkor soknak pedig nincs meg, és nincs meg rengeteg pályakezdőnek sem! Nehéz -beavatkozni a színházak döntéseibe. Okkal, ok nélkül rengeteg fajta kifogással tudják elhárítani a darabokat. Ebbe a kérdésbe most nem bonyolódom bele. Ezeket a döntéseket nem befolyásolhatja egyetlen tanácskozás sem, legfeljebb felhívhatjuk a színházak figyelmét arra hogy számos megírt, jó darab hever színpadot várva. Más kérdés a politikailag kényesnek ítélt darabok sorsa. Híreik keringenek remek drámákról, amelyeket nem lehet bemutatni, a színházak nem kapnak rá engedélyt. Nem ismerjük az intézkedések Okait, sokszor -nem is értjük, miért kell megnehezíteni valamely darab útját — hiszen, ha jó a mű, elöbb-utóbb úgyis színire fog kerülni. Ezek a visszatartások okozzák a legtöbb feszültséget. Az ilyen feszültség egyrészt a színházak működésében, az írók elkedvetlenedésében, elbizonytalanodásában, no meg a kritikai ítéletekben jelentkezik. A színház — ha jól sejtem — -nagyjából ilyen esetben választ a kedvére való, de ,be nem mutatható magyar darab helyett külföldit v-a-gy klasszikust, s igyekszik abban meglelni, s azzal kifejezni mindazt, amit a hazaival szándékában volt. Az -íróban keserűség támad, féltékenyen nézi a színpadra került idegen kollégát, s nem érti, miért nem ő beszélhet helyette. A kritika pedig — értve a helyzetet — („lányomnak mondom, menyem is értse”) — lelkesen gratulál, s a dolog úgy fest, mintha az a kelet-európai szerző nem -lenne képes mindannak megjelenítésére, kimondására, -amire — mondjuk — egy angol. Ebben az ügyiben nem kárhoztatom a kritikát, csupán azt kérdezem, vajon akkor -a darab lényegét megérteni miért nem fáradozik, amikor magyar daralbot lát a színpadon? Hiszen a bemutatott darabnak is lehet fontos és korszerű mondandója — ami -már akkor is világossá válhat -a kritikus előtt, ha csak feleannyi figyelmet szentel rá, mint egy, a -köreiben elismertre? Mit tehet a magyar dráma a magyar színiházér-t — visszhangzik bennem mind160
