Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Dercsényi Dezső: Műemlékvédelmünk megújhodása
történeti iskola élén olyan ellentétes egyéniségekkel, mint Strzygowski, Dvorak, de már százados hagyományú, szigorú forráskritikára támaszkodó történeti szemléletével, vagy a némert művészettörténeti tudomány, módszertani, megújulást hozó kezdeményezéseivel (Wöliűiin, Warburg) messze az élvonalban járt. Talán a legjellemzőbb, hogy az olasz MorelM által kifejlesztett ún. stiluskritikai módszert, az olasz festészet történetét megíró Cavalcaselle munkáját angol társszerzővel (Crowe) indította meg — igaz, száműzetése után — angol nyelven jelentette meg. Ezzel szemben Venturi olasz művészettörténész valóban véget érni nem akaró köteteiben — hiszen máig sem fejeződött be, a szerző halála miatt aligha fejeződik be — legfeljebb anyagának gazdagságával* mint módszerének korszerűségével tűnt ki. Ez időben az olasz kutatás megújulóban volt. Csak két nevet említek, Toesoa-ét és Croce-ét, akik ez időben már a művészettörténeti tudomány és kutatás élén jártak. (Igaz, Croce jataban hatott külföldön — pl. Julius Schlosser-re, mint hazájában, lévén meggyőződéses antifasiszta.) Ennek a megújhodásnak volt jele a Művészettörténeti Intézet felálLLtása Maraini vezetése alatt és egy olyan (de jellemző) apróság, hogy a Herziana évkönyveinek címét ez időiben változtatták Római évkönyvekre. Miként került ez az olasz intézet az Osztrák—Magyar Monarchia egykori követségének, az első háború után elkobzott Palazzo Venezia-nak falai közé, nem tudóim, de ebben az elhelyezésben volt valami bizarr, hogy ne mondjam, természet- ellenes. Itt székelt ugyanis Mussolini is, a fasiszta Itália Duce-ja. Ennék következtében az intézetbe csak igazolvánnyal lehetett bejutni, melyet — esetemben — a magyar rendőrség véleménye alapján állítottak ki. Csak mint jellemzőt említem, hogy a Palazzo Venezia tömbjével szorosan egybeépült a San Marco ókeresztény bazilika, amelyet szép apszis mozaikja miatt az intézetbe menet vagy jövet szívesen meglátogattam. Nem egyszer előfordult, hogy az ott „ájtatoskodó” férfiak egyike vagy másika hozzámlépett s az uitán érdeklődött, mit csinálok ott, hosszasan bámulva a mozaikot. A másik emlékezetes élményeim, hogy ez időben került sor Eklen látogatására, aki szerette volna diplomáciai úton megállítani Olaszország akikor induló abesszin agresszióval kezdődő afrikai terjeszkedési politikáját. Talán éppen ákkor zajlott le az a jelenet, mikor estefelé hazaindultam s megállva csodáltam a Palazzo Venezia első emeletének kivilágított ablaksorát. A bententes olaszok későbbi előadása szerint Eden nyíltan feltette a kérdést: Mi Olaszország végső célja* mennyit akar Afrikából befolyása alá vonni? Ezek a tárgyalások az ún. Sala del’Mappamondo, a térképek termiében folytak s Mussolini az előtte fekvő Afrilka-térképre könyökölt (vagy inkább hasalt), jelezve, hogy az egészet. A másik nagy élményem, melyet az ösztöndíjas évben korán átéltem, XI. Plus (Achile Ratti) halála és az új pápa, a XII. Pius néven trónxalépő Pacaili megválasztása volt. Láttam a felnavatalozotit pápa holttestét, amint felkötött erősen kiugró álla jelezte, ő volt a vatikáni politika erős kezű irányítója, nem pedig, ahogy szívesen hitték, államtitkára Pacelli. (Sajnos, ez a háborús években erőteljesen meg is mutatkozott.) Láthattam a Conclave céljaira berendezett Sixtus-fcápoinát, ahol a „scrutinio”, a szavazás folyt s álltam a Szent Péter bazilika terén, hogy lássam, milyen színű füst gomolyog a híres kéményből, jelezve, hogy eredményes vagy eredménytelen volt a szavazás. Róma ezekben a napokban lázhan égett. Nyílt titok volt, hogy Pacelli az esélyes jelölt, de az iránta megnyilvánuló teljes elfogultságot csak akkor értettem meg, amikor egyik olasz .barátomtól megkérdeztem, ki lesz a pápa? — Reméljük, hogy római — hangzott a válasz. Csodálkozva jegyeztem meg, hogy tudomásom szerint a XVI. század óta csak olasz bíborost választották meg, 'mire barátom hevesen felelt. 1302
