Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

háromévesen. János fia egy szót se szólt. Még akikor is csöndes, ha hármasban vannak, inkább hallgatja a zenegépet. Az ifjabb Kozák csupán gondolatokat indít, most nem róla akarok írni, hiszen nem ismerem. A fiatalok közöttünk vannak és nem szólnak semmit. Aki hallgatag, vagy nagyon sóikat tud, vagy semmit, ha nem gondolkodik, begyöpösödik az esze, mint az udvar. Olyan erősre hangolják a zajt maguk 'körül, hogy elbújhassanak? Menekülnek valami olyan elől, amit én nem ismerek ?>Vagy annyira megvetnek bennünket, mert a történelemből kihagyjuk őket? Vagy annyira közönyösek már, hogy azt sem tartják érdekesnek? Vagy belül egészen más van? Fölkészülés valamire ellenünk? Lehetséges, hogy most a legnagyobb a szakadék a nemzedékek között a világ történetében? A Tekintetes Űr ás így érzett, midőn sztoikus apjával ellenkezett? Kisgyerekként éltem át a második világháborút, az újjáépítést, a Rákosi-rend- ,'zert, a Rákasi-rezsim elleni véres napokat, melyeknek egyikéből ágyúgolyó-szilánkot viselek bal combomban, megsebesültem az Országház előtt. S ez az ifjúság, a tizenkilenc éves lányom azt hiszi, mindenből kimaradt; nyugtalanságához nem illik megfeszített higgadtságunk. Szóra kellene bírni őket, ne higgyék, ez a világ csak az idősebbek dolga, mert a jövő veszik el itt, ha a mi jövőnk már nem az övéké?

Űt (közben a benzinkútnál olyan pimasz rúgással ült föl az a három fiú a motorbiciklire, mint valaha a haramiák a lóra .„Ki-ha-ők-nem” hirtelenséggel hagytak faképnél (bennünket, valami „érj-utól-ha-tudsz” (köpést sercintő ábrá- zatital. — Ezek közül is meghal valaki márna — jegyezte meg D, mint egy természetes esetre való kiszólást.

A sömjéni Berzsenyi pincénél (találkoztunk egy csapat levegőző állami gondozott kisgyerekkel. A nem tudom, milyen vezetéknevű Ildikó azt mondta:

— Bácsi! Vegyél föl! — karomba bújt, mellemhez dörgölődzőit.

— Hol laksz? — kérdeztem tőle.

— A Kállai Éva iGyermekottihonban. Az ősszel Kőszegre megyek ám iskolába!

A sömjéni kastélyban van a lakásuk, onnan hallatszott ki az a szép tavaszi ének. Szüleiről nem kérdezhettem az Ildikót, csak tartottam, míg fordított, irigy szeretettel, bottal bölködte a hasamat pöttöm ókulárés társa.

— Bácsi! Te kövér vagy.

— Én? Kövér a János bácsi.

— De neked nagy a pocakod. Po-po-po! — szurkált!

— Hogy hívnak?

— Nem mondom meg. Bi-bi-bá!

Csák két neuraszténiás gyéreik szomorkodott közöttük, szegény kis angyalok s megannyi virgonc ördög. És a buta óvónőjük aki még köszönésünket sem fogadta, elterelte őket tőlünk. Attól félt tallán, hogy a gyerekeik kibújnak az intézeti fegyelemből. Micsoda szabad sétáltatás? Kif osztódnak a szerétéiből, kevesebb leszek, ha nem jöhetnek hozzám. Az a „vegyél föl bácsi!” az árvaságból fakadt. Ildikó majdnem a kislányom lett a (karomban. Lehet, akkor csalódott minden felnőttben véglegesen, mikor a nevelőnő rászólt éppen a Tekintetes Űr pincéje előtt, s fölcsöpörödik valamelyik motorbicdlkli hátsó ülésére, faképnél hagyja az egész világot. Nem érdeklik a Berzsenyi-ódák. Mi meg csak együnk- igyunk a Kozáknál!

Amit a tavasztól (kaptam János szőlőjében, most délutáni, nyári zivatarrá zuhant a fejünkre, vagyis a Harmatiak födelére meg a sűrű, kerti zöldre. Belülről néztük, éppúgy vendégségben, kedvességben. Mert én itt mindent megis105