Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Mészöly Miklós: A csodálatos halászat
MÉSZÖLY MIKLÓS A csodálatos halászat* Kedves Barátaim, most lesz tizenkét esztendeje, hogy hat éves párizsi exodus és majdnem negyedszázados adminisztratív zárlat, mellőzés és késleltetés után, az akkor már ötvennyolc esztendős Bálint Endre először kapott lehetőséget, hogy magyobb- szabgsú egyéni kiállításon mutathassa ibe művészetét a magyar közönségnek — miután számos nyugati szereplést, kitüntető megbízatást és értékes sikert tudhatott már maga mögött. Olyan tények és évszámok ezek, melyek precízen tájékoztatnak egy tartós hazai közelmúlt lidérces kór-történetéről. Korántsem ünneprontás, ha emlékeztetünk erre — éppen ma, ezen a lefegyverzően gazdag életműik!állításon, mely méltó válasz a kultúra és művészet örökké szorgos, kis- és nagyhatalmú Horger Antialainak. Még akkor is, ha a meg nem született művek, és a halálig munkáló sérülések pusztítását semmilyen utólagos adminisztratív megbánás nem pótolhatja, illetve, feledtetheti. Mégis az szolgálhat vigaszul, hogy a művészet ereje szelíd lavina, mely előbb vagy utóbb tisztába teszi a tájat, bármit vétettünk ellene. Viszont kötelességünk — a közös sorsú nemzedék dolga — hogy ha már végig kellett mennünk az annyi gonddal elaknásított úton, az elviselt tanulságokból legalább hasznos edzettséget kovácsoljunk, s ezt romantikátlan, de annál ösztönzőbb reményként adjuk tovább a fiataloknak. Magyarán azt, hogy soha nem reménytelen a kivárás, és mindig van esély a túlélésre — ha távoltartjuk magunktól a megvásárol'ható- ság nem egyszer megvesztegető ajánlatait. Bálint tizenkét esztendővel ezelőtti kiállítása — mely egyúttal egy egész iskola, az Európai Iskola erkölcsi és művészi rehabilitációját is kellett hogy jelentse — jelentős diadala volt a kivárásnak. Ahogy ő maga fogalmazta meg később a csoport krédóját egy szenvedélyes hangú, rövid írásaiban, melyben fölvázolta, s jelezte saját életpályájának és a csoport viszontagságainak hajtűkanyarjait: „Valamennyien egyetlen parancsnak engedelmeskedtünk: a magunk igazához ragaszkodtunk, és semmiféle külső nyomósnak nem engedelmeskedtünk.” Ma is jólesik visszaemlékeznem rá, hogy ezt az annyi szempontból jelentős kiállítást annakidején én nyithattam meg. Persze, több is volt számomra ez az emlékezetes kiállítás, mint egy laikus kép-néző kísérlete, hogy benyomásairól beszámoljon. Kimondatlanul főhajtás is volt azok előtt a nyomorúságos és gyönyörű évek előtt, amelyeket — Weöres Sándor immár klasszikus szóhasználatát kölcsönözve — a „szellemi szesz- csempészet” időszakában azokkal töltöttem együtt barátságiban, szenvedélyes viták légkörében, akik a legendás Rottenbiller utcai műhely-lakás képekkel, szobrokkal zsúfolt szobáiban estéről estére összegyűltek — képzőművészek, írók, kritikusok, zenészek, filozófusok. S akiktől — és puszta együttléteink izgatottságától, mivel az ablakokon nem nagyon szivárgott be használható oxigén — magam is életreszóló impulzusokat kaptam. S természetesen hozzáElhangzott 1984. november 23-án, a Műcsarnokban, Bálint Endre gyűjteményes kiállításának megnyitójaként. 1290
