Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Mészöly Miklós: A csodálatos halászat
segítettük egymást, hogy a kemény pofonok és nélkülözések ellenére is higy- gyünk egy olyan magatartás igazálban, amit Kölcsey nyomán az „érdemes túlélés” igényének és követelményének nevezhetnék. Valóiban gyönyörű évek voltak, hiszen — ráadásul — akkor delelt az érett ifjúságunk... Ma hetvenévesen áll itt közöttünk a Mester, töretlenül a „maga igazához” ragaszkodva. S erről nemcsak a képek vallanak. A kiállítással majdnem egy- időben került piacra Bálint Endre Életrajzi törmelékek c. kötete, melyre külön is szeretném felhívni a figyelmet. Naplónak és vallomásnak olyan emlékezésgörgetege ez, amely — ha lehet — még a Hazugságok naplójánál is oldottabb, s már-már illetéktelen bepillantásra csábítja az olvasót, vállalva a gátlástalan őszinteséget, intimitást és létezési kíváncsiságot. Nekünk, akik éppen friss egyidejűséggel lapozhatjuk a könyvet és sétálhatunk a kiállítási termekben: e kettős ismerkedés során valóiban közvetlen élményt szerezhetünk arról, hogy mit is jelent igazán, ha a megvalósuló tett és a gondolati-érzelmi háttér között (magasztosabban: műalkotás és hitvallás között) hiteles korreszpondencia van. Amiről ugyanis köztudott, hogy mennyire ritka madár — számításba véve a létezési szervilizmus csáberejét... Bálint Életrajzi törmelékeinek emlék- foszlányai felizzított pletyka-repeszei azonban éppúgy megkapják a maguk mással nem helyettesíthető helyüket és funkciójukat egy saját premisszáihoz mindvégig hűséges élet-egészben — szinte éppenúgy, mint piiktúrájának folyton újra felbukkanó motívumai és tárgyai a maguk nélkülözhetetlenségét a legkülönbözőbb téma-környezetben, szín- és formastruktúrában. Amivel arra is szeretnék utalni, hogy vegyülk komolyan, ha egy művész századszarra is előveszi ugyanazt a motívumot, tárgyat, gondolatot, helyzetet. Ugyanis többek között így fekteti kétvállára a múlást. Így építi bele a maga kőtábláját a meg- ítélhetetlen sokféleségbe és viszonylagosságba. Azaz, pontosan azzal ad hírt és fogalmat a számbavehetetlenről, hogy egyetlen hálómerítéssel — la péche miraculeuse — szükségtelenné tesz minden további halászgatást. Nem kell mondanom, hogy egy ilyen művészi indulat, látomás és gyakorlat a lehető legmesszebb esik attól, amit pl. concept névvel jelölünk. Viszont a legbensőségesebben tart rokonságot a modernségnek és avantgárd elkötelezettségnek azzal a klasszikus formájával, mely a részletet, a töredéket, a pillanatnyit mindenekelőtt azért tiszteli és becsüli olyan mélységesen, mert eleme és nem öncélja az avantgard-klasszicista műben mégiscsak mindig újra megkísértett — totalitásnak. Ami természetesen nem kíván értékelő megjegyzés lenni. Hiszen azok, akik hasonló minőségű hittel és engesztelhetetlenséggel ostromolják a magát mindig újra-megépítő totalitást, avagy a visszafordíthatatlan csodálatosságok piilanatnyiságát: a szomorúságnak és tehetetlenségnek ugyanabban a fölemelő és kitüntető poklában foghatnak majd kezet. Csupán jelezni akartam a fentiekkel, hogy Bálint Endre piktúráját hogyan nem szabad félreértenünk, s kizárólag és egyedül hogyan lehet csak megértenünk. Az életmű egészének átfogó elemzése azonban még várat magára. Befejezésül egyetlen képet szeretnék szóba hozni: a Honvágy címűt. 66- ban készült, tíz évvel 56, és alig négy évvel a hat éves párizsi exodus után. Az évszámok ezúttal is túlon-túl beszédesek. S bizonyára nem véletlen, hogy ez a kompozíció Bálint festészetének, univerzumának, vízióinak és szorongat- tatásaina'k egyik leghiggadtabban álomi és démoni, legharmonikusabban meg- váltatlan foglalata. Szerkezete már nem is lehetne egyszerűbb és torokszorítóbb. Gyermek rakja így maga elé mindazt, ami valaha is fontos volt neki, a 1291
