Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

— Md akikor benézünk az udvarba meg az istállóba — mondta D a mesteri parasztnak, akár egy tanúnak, mert mi nem akarunk ibetömi.

— Az istállóba ne nagyon menjenek be!

Még azt hittem, megrúgnak bennünket a marhák, de nem azért, az istálló csupa folyékony ganyé. Harminc marha állt sűrűén egymás mellett, még a disznóólba is bekötötték a kisebbeket. Az udvaron aggiegényes rendetlenség, rossz masina, két ivonószék, az udvari asztalon kosár tojás. Az ablakon benézvést mindenféle holmi, amit régen ott felejtett a kéz. D szerint belül egész múzeumra való tárgy van. Mintha éhben a házban sem lakna senki. A rokongyerekek lejönnek nyáron Pestről, ők az örökösök, de másnál laknak.

Mert ma sem találtuk őket itthon, D-re 'hagyatkozom.

— 59-ben úgy hirdettük őket, mint az utolsókat, akik 'beléptek a szövetkezetbe. Le is rajzolták Miike Imrét, lapos sapkáját, sasornúnak, egyenes tekintetűnek. Melléírták: „Az utolsó belépő, 1959. december 17. Mesteri. Miké Imre.’’ Aztán meglepődve tudtam meg egyszer, hogy egyéni parasztok maradtak. Mike Imre egy óráig sem volt tag. Helyette az öccse, Sándor lépett be. Az lapjuk nevén lehetett a föld, így jog szerint neki kellett volna aláírni, azt hiszem. Szóval, találkoztam velük húsz évvel később. Mit csinálnak az utolsó belépők? Az Imre jelentkezett a tanácsházán, elhívott hozzájuk. Megmutatták tizenhárom csontváz tehenüket, a tizenhat kisbikát, azokból négyet adnak le az 'államnak évente. A tagosítás után a határ végén szabták ki földjüket, azt a tíz holdat hét kilométerre. Vettek két traktort a munkára, meg, hogy a távolságot megrövidítsék. Olyan messze kapták a földet, az apjuk meg se nézte, nem is akarta látná. Ügy öltözködnek, mint a koldusok, de én megtudtam, a paraszti sors nagy közgazdasági érzékenységet sűrített beléjük. Jól gazdáik ódnak, hasznos embernek képzelik magukat. Azt mondták: „A 'hatodik tehén után megkaptuk a húszezer forint állami támogatást. Ebiből látjuk, nem vagyunk ellenség, emberek lehetünk.”

— Sejtem én, mennyire nem vehették emberszámba őket — szakítottam félbe D előadását.

— Rájuk kellett szorulni. Bognár mind a kettő. Bognár híján a szövetkezetnek is dolgoztak. Még a koporsókat is ők csinálták. Különben, ládába rakhatták volna a halottakat. Főleg a Rákosi-rendszerben. Ha szükség volt rájuk, muszáj volt becsülni őket.

— De azért mégis amolyan csodabogarak ezek az öreglegények.

— Persze, alig találsz magángazdálkodói az egész vidéken. Nyáron tejet isznak, télen bort.

— Tej, bor, mint a zsuppos házak, nyáron hűsítenek, télen melegek.

— Ügy valahogy. Az Imre főz. Az Imre hetven körüli, a Sándor tíz egynéhány évvel fiatalabb.

Láthatja a Tekintetes Űr, mégis a társadalom szélére szorultak. S ha ez a két anakronista legyöngül, lebetegszik, mire jutnak támasz nélkül? Könnyen elképzelhetjük. Dacos föltíszeretetük, a kezükben való önző 'bizalom áldozatai, talán a gúny oéljai, mint ahogy az a kannás ember 'becsmérelte őket, hogy csak öt litert fejnek. Gondoljon ki innen az Ür valamicskét, hogyan nyilvánult meg a szervdlizmus, 'mikor minket olyanoknak képzelt, akilk előtt a ikét vénlegényt lerántani kellett? Sajnálom őket, és tisztelem valamiképpen.

Nem hagyhattam /ki a nyárból Sömjént, Mihályfát, sem a tanácselnököt, Kozák János barátomat. Maturáló, de kétkezi munkás fiát is otthon találtuk. Furcsák a mai fiatalok — mondom magamban, mint a vénemberek, negyven104