Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Csiki László: Hamueső (novella)

szívemmel együtt. Szinte futólépésben sétáltunk, néztük magunkat a kirakatok üvegében és nevetni tudtunk, hogy képünk mögött mennyi ízléstelenség csillog, amit el akarnak adni nekünk. „Azért szép város ez, pedig a miénk. S ilyenkor nincsenek benne olyan sokan azok”, mondta. „Kevesen lehetnek boldogok.” „Kik azok az azok?”, kérdeztem.

Beültünk egy kósza taxiiba, hátul, egymás mellé, hajáról tovább csurgóit arcomra a hajnal-illatú eső, amint a vállamra hajtotta emlékeivel tele fejét. „Most esküdtünk össze egymással és mindenki ellen”, mondtam a sofőrnek. „Kerülje meg a várost, hadd lássa ez a lány, hova jutott”. Hihetőnek tűnt. Elöregedett egy alak volt; a taxisofőrök amúgy is túl sokat látnak az emberi életből, de a boldogságból elég keveset. „Nehogy tüdőgyulladást kapjanak. A város széléig mehetek”, mondta, s egész úton semmi többet nem szólt.

Égő arccal, elcsendesedve ültünk a fülledt melegben, mint egy szénaboglyában, az ablakokat belepte a pára és az is ránk csörgött. Jó volt, mert mindegy volt. Végigsimítottam az arcát, törültem róla az elmúlt esőt, át az én arcomra. Az én ütött és kopott arcom csak szárazon bizsergett. Ö nem moccant, a szeme alja sem száradt fel. „Ne, ezt ne csináld”, súgtam a forró fülébe. „Szálljunk ki. Kérlek.” Ezt úgy mondta, hogy nem is kellett megismételnie. Megálltunk, fizettem, az elvénült sofőr kiszólt utánam: „Vigyázzon magára”. A város hulladék-dombjainál álltunk egymás mellett, távolabb, fen- nebb látszott a kemping; azt néztem. Az égnek olyan színe volt, mint egy sebről leszakított kötésnek.

Az eső valahol fennakadt, de így rosszabb volt: éreztem magamon a nedves ruhát, az egész testem viszketett. „Itt jobb”, sóhajtotta boldogan. Nem sírt, mosolyogni próbált s idővel sikerült is neki. A szeme egészen, teljesen, a legmélyéig tiszta volt, meg is ijedhettem volna tőle. És én úgy szerettem, mintha soha el nem érhetném.

„Miért nem vagy boldog?” kérdezte. „Pedig te kezdted . ..” Neked kell boldognak lenni”, mondtam. Megnézett. „Milyen szomorú gyerek lehettél! Fogj meg! Kergietőzzünk. Ipics-apacs!” Testére szorította ünnepi selyemruháját, és szaladni kezdett. Nem tudtam hova, de hagytam, fusson: talán azt reméltem, elfárad és megcsendesedik. Vékony volt, s ahogy távolodott, egyre vékonyabb: mint egy kés éle, vagy egy hasadás a léggömbön, villám vagy az a villanás, mely után a téboly következik. Lefelé rohant a lankadt füves oldalon, a salakhalmok felé, melyeken szakadt kabátokat terített szét az eső. Mór térdig járt a ragacsos porban, szinte hallottam, amint felhasítjók szép bőrét a kiégett szemcsék. A halom tetején megállt, összeakadt lábbal fordult vissza felém. Sok időbe telt, amíg mellé értem. Közben göcsösen elgörbítettem zsebemben egy fémpénzt, s a levegőbe felpördíive mutattam neki. Nyugodt volt, komoly, úgy mondta: „Mindig ilyen disznóságra vágytam. De te ne bocsásd meg.” Belém karolt, s úgy mentünk vissza a főúitra, mintha aszfalton járnánk. Szótlanul álltunk, rajta lassan kérgesre száradt a selyem, suhogott. „Nagyon éhes vagyok”, mondta, amikor megszólalt végre.

Egymásba fonódva imbolyogtunk a kemping felé, tócsák, kocsiktól felkevert kátyúk között. Aztán egyszer csak elgáncsolt és meglökött. Elestem, és nem mertem felállni, csak néztem és féltem. Nem volt semmi a kezében, „így jó”, mondta és csak később kacagott, „most már éppen olyan koszos vagy mint én, akármilyen balesetet hazudhatsz a pincéreknek. Hazudhatsz akármit, mert te nagyon rendes vagy.” Beletoccsantam egy sárt böffentő gödör1277