Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Csiki László: Hamueső (novella)

be, a sárga levet magamra löcsbölve toporogtam, s közben úgy néztem rá, mintha arra várnék, hogy fejemre tegye a kezét: csillapodj, mert szeretlek. „Ez nem neked való”, mondta, „te megbetegszel, ha így szabadjára engeded magad.” De akikor én már valóban akartam. Jól is esett a nedvesség a kellemetlenül száradó ruhán át, már semmit nem kellett féltenem, és mintha meg- éreztem volna valamit a boldogságból. Hogy nem szabad semmit sem féltenünk, sőt, ne is legyen semmink, amit féltenünk kell. Néztem őt, aki végignézett egy fuldokló halált, s azt hittem, hogy a boldogság lényege: ne féltsük az életünket. Nem tudom, nem akartam-e meghalni ott... El akartam mondani ezt neki, de leintett: „Te buta vagy ehhez”, mondta, „azért is vagy olyan jó. Édes is vagy, és ne félj.”

Elmentünk a kempinghez — akkor már nem tudom, hogy néztünk ki. A pincérek messziről kerülgettek, mert talán már szagunk is volt. Amíg cselesen félre nem vontam az egyiket, megkérdezve, hol száríthatnám meg az elázott pénzemet. A legnagyobb címletű bankjegyeket, amit ebben az országban kapni lehet, kiraktuk a táglakályha szélére száradni, és ettől kezdve mindenki mosolygott a teremben. Én főként azért, mert muszáj volt. Szobát is kértem: „Szárítkozni és pihenni akartunk”. Megértőén és kacsintgatva mosolyogtak, mint a zűrös szerelmeken általában, ha „jó a nő” és megéri a kis cirkuszt, hogy elhiggyük neki: ráadásul szűz is, s ami még édesebbé teszi az egészet.

„Ha maradunk és kialusszok, akkor már semmit sem ér az egész”, mondta ő. „Tudnom kellene, hogyan lettél ennyire okos. Csak mert meghalt valaki? Nem hagyott magadra: nem én voltam az. Vagy igen?” „Ne magyarázd el, mert soha többé nem leszünk boldogok ...” „Mint most?” „Ügy.”

Ebédeltünk, s a vége felé azt mondtam: „Folytassuk a boldogságot, jó? Ezt a parádét én vezénylem.” Három költőnek és százhúsz favágónak való fenyőerdő volt körben, az ingó fák darabonként parittyázták fel az égre a felhőket, de ő aludni akart, hogy kibírja az éjszakát. „Bár most már talán nyugodtan alszom ezután. Akkor majd megnézem, ami marad”, mondta, s ennyit árult el az egészből, ami vele megtörtént aznap, s amiben én nem bírtam részt venni, talán azért is nem értettem. De éppen ekkor eszembe jutott a sanda pincérekről a szerelem; csak most. A szerelem megoldás is lehet. Az is felfokozott állapot, de természetes, s mindent megérthet az ember egy pillanatban, ha figyelni is jut az erejéből. Érezheti legalább, mit felfogni képtelen. Mire ezt végigmondtám neki, már úgy mosolygott, hogy szinte én is. Kellett volna. „Ma legyünk valahogy boldogok”, mondtam, de már-már könyörgésnek hatott. Káromkodtam is. Egyszerűen nem tudtam utolérni, olyan messzire ment — de hová? Ettem a sültet és megpróbáltam gondolkodni. Eddig csak képzettársításokkal foglalkoztam az életemben. Arra gondoltam: „Félni itt nem a haláltól kell, hanem a tébolytól, s az olyan állapot, melyben minden normálisnak tűnik, amitől eszünket veszítettük.” De sejdítettem, hogy ez nem egészen pontos így; az ellenkezője lőhetne pontos, ha meg tudnám fogalmazni. Azt hiszem, ekkor voltam a legcsendesebb az életemben.

Lefeküdt, be is takartam, lementem az ivóba, s viseltem a pincérek kaján mosolygásait. Aztán az egyik, egy kicsípett szőke pacák, megkérdezte: „Nem megy?” „Nem”, mondtam, „túl sokat hisz magáról a nő.” Le kell kenni neki egy visszhangos frászt, attól helyre jön. Mi itt lent nem fogjuk meghallani.” „Ez csattanós megoldás lehetne”, mondtam a régi, az elfelejtett jobbik hangomon, s akkor hittem is, hogy büszkén magányos vagány koromban többet

1278