Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

— A gyári kenyér az más technika ... csak mennél gyorsabban. Én nem abban nőttem föl. Minőséget kell termelni, kérem. A kuncsaftot meg kell tartani.

—• Mikor kelt máma? — kérdeztem.

— Háromkor. Szombaton két órakor is.

— Mikor piheni ki magát?

— Nem hagy pihenni a munkám. Én még soha sem nyaraltam.

Káldon a pék után bementünk a Hubertus nevű kocsmába. Valamikor kúria volt. Elöl az a helyiség, amit talponállónak neveznék. Söröző, pálinkázó emberek. Részeg hanyatlik az asztalra söre mellett. Találkoztunk egy állami gazdasági vezetővel. A kopasz, szökés hajmaradékú, D szerint „világvég! ember”. Ez azt jeleníti, sok minden történt már vele.

— Harminc éve vagyok a gazdaságban. Idevalósi. Még egy kört.

— Ott egy Berzsenyi-arc! — mutat a káldi vendéglőben D egy legényre. Valóban, olyan sók Unaságodhoz hasonló ember él itt, mint ez a szálas, engedetlen hajú, zömök, áritatlanszemű férfi. Nem engedtük az állami gazdasági vezetőt rendelni. Borgátára rohantunk. Látni akartam a melegfürdőt nyáron, melyet Vajda Lajos, a hetyeá szövetkezet alelnöke, mint borgátai lakos említett már. Fürdőhöz szokott képzeletünket csökkentsük le mind a ketten. Nem voltak (ott tu- jafák, platándk, vízpisilő puttók és orchideák, csak fátlan apró házak. 25 forint a kahinjegy. Teraszos kávézó. Nem ftudja a megye jóidban csinosítani, hirtelen egymás után fedezték fel a büki, a mesteri, a borgátai hévizet. Egy hüllőző fürdő-fiú fejjel ugrik a nyákig érő vízbe, szinte az (egész kis medence belerendül, magányát rádióval oszlatja, fekvőtámaszt erőltet tizenegyszer, azután fejreáil, Ö lenne az egyetlen borgátai legény, vagy azok közül az ajkai bányászok közül való, akik fele részben betelepítették a fürdőt, s eiautóznak szülőházam előtt szombatonként ?

Ügy vezetem soraimat, mintha egy óriás legyezőt nyitnék ki magam előtt, háttal kelletnek húznám szét a hegytetőn. Mennél jobban kiterjesztem, annál inkább látom a részleteket, de az idő nézni enged csupán, nem szemlélni, kifut a meditálás alól, akár Edit autója velünk. Meglátszik, hogy fényképésszel utaztam. A két iifiunka, írás és fényképezés természete egészen más. Az egyik csak a látványt rögzíti, s arra kell gondolni, miiyen erős a fény, mikor nyugszik le a nap. Az író próbálna élményeket szerezni, magyarázni; aJFarkaserüő sűrűjében személyét hűsültetni, lélegeztetni; a káldi pék műhelyében a kemence-hamu szagát, a jócselekedetért szótégetett tölgyek és akácok csöndjét, viharát; próbálnám ikeresni Edittel együtt a sovány, hosszú mesteriben a lelket — ő az ardkife- jezésben, én a szóban ás. Levelem a rohanó autóból ablaki tékintgetések sorának tűnhet s némi pihenésnek a motor időleges leállítása közben.

Íme, a mesteri öreglegények házai, a régivel majdnem szerbben az új, be- téglázott ablakú lakatlan, melynek csak az istállója van állattal telikötve. A Md- ke-legényaket kerestük. D az utcán előkészíti, mintha nem akarna ajtóstul törni a házba. Megkérdezett egy szembejövő tejeskannás öregembert este fél nyolckor.

— Hol lehet itt tejet kapná?

— A csarnokiban.

Persze, D arra gondolt, tej ürügyén hátha könnyebb bejutni.

— Ä, ezek nem adnak el, — mondja a kannás. — Még ilyenkor is a mezőn vannak. Csak reggel fejnek. El sem képzeli, ennyi tehén után mennyit! Négy-öt litert adnak el. Mit szól hozzá?

103