Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)
mély szomorúság fogott el, addig ismeretlen gyökeres aggodalom a lassan elsötétedő világért, amelynek lerombolásához, aláásásához, szétmállasztásá- hoz — ismertem be e vakító, bántóan éles fényben — magam is örökösen hozzájárulok, és . .. nem volt mi oltalmazzon a félelemtől, hogy itt, e szörnyű süllyedésben talán már nem is lehet helye semminek, ami szép, nemes és nincs. Az addig ritkán, de ezúttal erőmön felül fogyasztott szeszektől kissé még el is érzékenyülve hirtelen ráeszméltem, mint omlik össze egycsápásra körülöttem minden, s nemcsak saját addigi életem veszítette — s nyerte ugyanakkor el — értelmét, de az is, aminek fönntartania kellett volna, így hát kétségbeesve igyekeztem megkapaszkodni valamiben, hogy e megtáimad- hatatlan bizonyossággal szemben ne legyek olyan egyedül, amikor tekintetem megakadt Bogdanovich törékeny alakján, amint védtelenül és kirekesztve, esetlenül és sóvárogva egy sarok oltalmából figyeli e figyelemre méltatlan társait, s mire megértettem, hogy benne — e fényeit vesztett szempárban — mindaz együtt van, ami a világnak fontos és megéri, hogy elveszejtse, akkor már azt is be kellett látnom, hogy abban a pillanatban, visszavonhatatlanul, én is kiestem a világ birtokából, mert rádöbbentem, hogy a puszta megértés, a szenvedélyes azonosulás, a csapásszerűan rámtörő részvét éppen elegendő ahhoz, hogy törvénytelen legyek magam is. Most, egy úttesti átkelőhely harmadpontján, míg lábam már nem ösztönös természetességgel, de szigorú szabályossággal közelít a járdához, s fél szemmel Bogdanovichot figyelem, hogy épségben átjuttassam, riadtan ismerem föl, hogy abból az Osztó Kálmánból, aki tegnap még voltam, mára alig maradt már valami, csupa valószínűtlenség és csupa szorongás vagyok, hiszen egyszerűen hihetetlennek látszik, hogy itt megyek ebben a hajnali gyászban ezeken az irányukat vesztett utcákon egy kétségbeejtő fiatalemberrel, és elhiszem, noha elviselni alig tudom, hogy rajta semmi sem segít, amiként képtelenség, bár így történt, az is, hogy úgy érzem, rajtam sem segít már semmi. Mintha vak erő lökne, haladunk, én elöl, mögöttem Bogdanovich egy addig ismeretlen, gyökeres aggodalom és aligha van mit mondani, mert e hiábavaló gyaloglásnak valój álban nincsen története, s talán épp e „vak erőtől” váló kíméletlen függőség tartott idáig sértetlenül, meg a kíváncsiság szokatlan hiánya, hisz lényegében nem tudok semmit sem Bogdanoivichról, sem arról, mi történhetett velem, mintha rémálom foglya volnék, amelyből csupán az oldó világosság hiányzik, ám a félelem, hogy felismernek, a félelem, hogy Bogdanovich tökéletesen védtelen, a félelem, hogy ahelyett, hogy settenkednénk és lopakodnánk, a járdák és átkelőhelyek közepén haladunk, azt a sérülékeny látszatot keltve, mintha mi magunk is természetes elemei volnánk e hajnali forgalomnak, a félelem arra ösztönöz, hogy átengedjem magam egy belső védelmi ösztönnek, és megpróbáljak hinni abban, hogy Bogdanovich tudja, hová megyünk, hogy Bogdanovich tudja, hol van vége ennek a történetnek. Szeretnék megfogódzkodni valamiben, szeretném, ha egyszercsak megállhatnánk, és szembefordulva egymással józan, kitisztult tekintettel elnevethetnénk magunkat, majd barátságosan elbúcsúzhatnánk, és ki-ki mehetne a dolga után, szeretnék föllélegezni végre, vagy hogy legalább megtaláljam azt a pontot, ahonnan ez az esztelen, céljavesztett menekülés, ez a mozdulatlan történet is értelmes oldalára fordul, 1264
