Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)

de mintha már sohase nyerhetném vissza látásom természetes képességét, mindenfelől a maga elnagyoltságában és slendriánságában is jól szervezett káosz legyőzhetetlen erejét érzem, az áttekinthetőség görcsös hitére, a derűsjövőbe bambulás hülyítő hősiességére alapozott rend pontosan kiszámított hiányát. Üjabb átkelőhelyek után csak néhány lépés a virágárusig; nem tudom, miért, Bogdanovich megelőz, akaratlanul is felsértve ezzel hallgatólagos megegyezésünket, önvédelmünk ösztönös technikáját, amit kidolgozni és végrehajtani csak nekem adatott meg, hiszen már csak én ismerem pontosan az átkelőhelyek és az utcai forgalom rendszerét, a kölcsönzött fogalmak múlandó alkalmasságát, mert benne már hosszú ideje béke van, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség békéje, mit sem tud arról, mekkora a kockázat, és ... mekkora eszeveszett szeretet munkál bennem, hogy kivezessem innét, mert ő már semmihez sem ragaszkodik, míg én őhozzá ragaszkodom. Több lépésnyire eltávolodik tőlem, s a behajló arcoktól megzavarva csak a vállait látom most, a vállait ugyanazzal a megadással, mint éjjel a szörnyű muri számomra oly fontos pillanatában, ahogy egy verejtékben úszó, támolygó részeg fiú ostoba kötekedése után (beállott csendben az ütésre várt („Mit keres ez itt?! Mit keres köztünk egy ilyen szemét?!” — üvöltötte az.), s mint akkor, most is összeszorult szívvel ugrásra készen állok, hisz még mélyebben értem, mi ez a végső béke benne, mi ez a támadást szító kihívó gyengeség e két leeresztett vállbán.

„Mennyi az őszirózsa?” — kérdi, s a virágárus elé lép. Ha őt nem látom is, a hangját tisztán hallom: sem nyegleség, sem bántó durvaság nincs benne, mégis, a fátyolos hang, a tisztán ejtett „ő” és „ó” miatt a virágárus gyanakvón felnéz a pénzperselyről. „Mennyi az őszirózsa?” — ismétli meg Bogdanovich, s idegesen belaszív a cigarettájába. „Miért?” — mordul rá a virágárus összeszorított foggal. Bogdanovich erre — úgy tűnik innen, hátulról — lassan vigyázz-ha áll; s már tudom, hogy nem tud elmenni. Szorosan melléállok, s hogy az árus figyelmét magamra vonjam, elmélyülten kotorászni kezdek az őszirózsacsokrok és koszorúk között, de hiába; mert egy nyilvánvaló jelre („Kopjatok le, csirkefogók!”) lassú pillantással két bikanyúzó képű alak lép elő a hátsó ládák mögül, és akkor már húzom és bökdösöm és taszigálom és vonszolom és rángatom és még éppen idejében, mert Bogdanovich megjegyzésére („Én csak az őszirózsa ...”) a két fickó már mozdul is. Behúzódunk az első kapualjiba, Bogdanovich szótlanul cigarettával kínál. A felcsapódó füstben egy pillanatig rám néz, mintha nem tudná, mit keresek itt mellette, mintha nem is értené egészen, mért taszigálom itt őt egyik utcáról a másikra, aztán már nem is érdekli, hogy ott vagyok, mégis, nekitámaszkodik a falnak, fejét lehorgasztja, s egész lényéből végtelen fáradtság sugárzik felém. A cigarettafüst lassan kígyózik felfelé, s hogy ne kelljen látnom ezt az ijesztő összeroppanást, kinézek a füstön át a szemközti ház fölött vonuló novemberre, s már sejtem, hogy ennek a napnak sohasem lesz vége, csak az erőm, a szavaim fogynak el, hogy ez a lázálmos kedd semmiben sem különbözik más lázálmos keddektől, hiszen ugyanaz a fizetség ugyanazért az embertelen szerdáért. Ismét ién megyek elöl, állandó készenlétben, s egyre kevésbé értem, mi ez a növekvő tömeg körülöttünk, mit keres ilyen kora hajnalban ennyi ember az utcákon, csupa komor, gyanakvó, álmos, beesett arc, csupa olcsó ballonkabát és kikönyökölt pulóver és kopott zakó, csupa hónalj alá szorított bőrtáska és szatyrok tengere, meglapuló, szalvettába csomagolt tízóraival, csupa-csupa szátlan száj, csak a félcipők és a bakancsok és a szandálok csosz1265