Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Cs. Nagy István: Csorba Győző: Simeon tűnődése

visszaköszönnek az élethelyzetek, az esztétikai régióba emelés azonban Csorba elidegeníthetetlen mozdulata. Csorba doctus és populáris alkotó. Atyalfiiságot seregel- tet, unokákat szólít, az öregedés tükrébe néz, ifjú költőkhöz fordul, halottat és élőhalottat sirat és így tovább. Az esetlegest azonban nagy esztétikai arányérzékkel egyéníti, hogy ezáltal túllendítse az egyénin. Lélektani hűségű sejteknek és hangulatok éppúgy lehetnek Csorba verscsírái, vers magjai, versközpontjali, verslényegei, mint törvényértékű racionális fölismerések. Verseszközed nem csillogásra, hanem melegítésre, világításra termettek. A pontosság puritán igénye a legnagyobb költői adottságok egyike, Csorba ezzel dicsekedhetne, ha erre a legcsekélyebb hajlama lenne, e hajlam hiánya viszont tovább erősíti az emberi talapzatot, melyen a költői én fölemelkedhet, de nem szoborként... Hol van egy-egy jelentős lírai életmű s azon belül egyetlen vers értéktitka? Egyetlen vers minden elemének ezer kritériuma lehet, s csak jó 'versanyagból szerveződhet értékálló versképződmény. Csorba néhány kiváló verstényezője: a viviszekoiós őszinteség, amely sosem torzul exhibicionizmussá (önkínzásaim, Pojáca, Csúfság lenne, Cyrano érdeke, Csak az segít), a póztalan egyszerűség megmentése, amely oly rezonálóvá, átélhétővé, emberszabásúvá, bensőséges olvasnivalóivá avatja Csorba vensdiaignózisait, vershangulatait, verssóhajait, versfutamait, ver®jegyzeteit (Ha csak, De, Ekkora vénségben, Makacsul vannak), a legfőbb eszköz természetesen a nyelv, ebben pedig Csorba 'mindenható, mert köny- nyed és elegánsan szabatos, mert dallamos és lényegfogalmazó, mert érzi a költői se többet, se kevesebbet, mert a boráéi szatíra fecsegőjét sikerült elüldöznie útjából, mielőtt a ragály hatni kezdett volna. Megbecsülendő lírái vonások ezek, amikor a könnyelmű bőbeszédűség és a komponálatlanség oly gyakran eijegyzi a semmit- mondást.

Csorba mesterien ért a szöveg „lebegtetéséhez”, sokkal inkább, minit a semmi lebegtetői, az erőlködő blöffösök. Egyik eszköze a központozás izmusra kezelése a legkülönbözőbb verstípusokban, még a strófdlkus-rímes kötöttekben is (Nagybeteg). A versmondattani megoldásokban egyszerre jelen van a kiszámíthatatlanság, a meglepetés esztétikái ingere 'és a „líra: logika” e 1 várásfolyairnatossóga, várakozás-ritmusa, s ettől az oszcillációs feszültség. Például a Ha csak címűben a „ha icsakok” kompozíoiós ritmusa búvópatalkszerűen, enjambement-gyakorisággal, központozatla- nul érvényesül, az anaforás és az epiforás ismétlés szabálytalan váltásaival. Az egész vers mértana, végigvezetettsége, lezárt végtelenbe futtatása (zárt nyitottsága) adja a modernül friss lírai fantáziát ebben a versmodellben. Tételesen elméleti anyag poetizálására kitűnő példa a Költők, fiatalok. Ez az ars poetica és fcöltősons-nyilat- kozat is a könnyed mélység félelmetes mutatványa, tökéletes uralkodás a mondandó anyagán, virtuóz játék a szavak hangszerén, az élet-elsőbbség kimondása és a költői felelősség bölcs intelme. A fogalmi és a képi beszéd egységére is tipikus Csorbavers. Párhuzamai, ismétlései soha nem tolakvóan mértaniak, hanem rejtetten sugárzók és természetes hatásúak.

Csorba végiggondolja a személyes létezést a halálig és tovább, praktikusan és filozófiailag, ezer árnyalatban, valóságos lírai ikerlkötete a Simeon tűnődése a Khá- ron ladikján illyésd remeklésének. Az időélmény monológjai, pillanatfelvételei, lélekelemzései, helyzetjelentései, közérzetrezdülésed. Az öregedés szinnptómáinak tettenérése számos versének költői-lélektani bravúrja (Időnként megzavarodik, Biztonságban, Kisunokáim, Ha csak, Pojáca, Egy gyermek jött, Késő este, Csak az segít, De, Ekkora vénségben, öregedőknek, Ellentáborok, 45 éves érettségi találkozó, Folyamat, Csúfság lenne, Sárga köd, Idegen szél). Ez a verscsoport a hatvanontúliság egyedülálló belső naplója, a lélektani kísérlet hűségével, az egyéni érzékenység hitelével, a megformálás élesfényű árnyalataival. E csoport fölött mereng a nagy összefoglaló vers, a Simeon tűnődése, az újraélt bibliai parabola. Megindító vallomás ez Simeon alakmásában az időtlen „mindenkinek kiosztatik” ígéret és a megváltó teljesedés itt és most történetéről. A történet személyességére rávetül a történelmi dimenzió. A személyes és a világiét válságpontját érzékeli Simeon:

1211