Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
Kővé dermedtek, és olyan szemekkel bámultak rám, mintha Krisztus eljövetelét adtam volna nekik hírül. — Ki mondta ezt nektek? — még ennek a rikácsoló lánynak is alig jött ’ki a hang a torkán. — Zebo! 'De itt van Poria úr, ő is ugyanezt mondta. Tudjátok, hogy Poria úr kicsoda? Poria úr a barlangoknak, alagutaknak és minden ilyesféle okörségnek az első számú mestere ezen a világon. Tudjátok, ki tervezte azt az alagutat, amelyik a iLáhi hegyen megy át? íme, ez a Poria úr 'tervezte! Szetuiri direkt idehozatta velem Poria urat Kutadszilból, és úgy áll a dolog, hogy Zebo hamarosan megkongathatja a harangot, majd meglátjátok!... Amint elhallgattam, olyan ordításban törték ki, hogy a föld 'rengeni, az égbolt itmbolyogni kezdett. Meg kell, hogy mondjam, ijedtemben majdnem összecsulk'lot- tam: azt hittem, megint meg akarnak ostromolni minket, de kiderült, hogy örömükben üvöltözték. Fellélegeztem. — Várjatok, hagyjátok abba az ordítozást! — kiáltotta a lány. — Azonnal hallgassatok el! Mindenki elhallgatott. — Ha nem vagytok Arkipo ellenségei, akkor ti miért nem örültök? — kérdezte tőlünk a lány. — Mi nem őrölünk? Hát van még valaki, aki úgy örül, mint mi?! — Ha örültök, akkor miért nem (kiabáltatok? — Kiabáltunk, már hogyne kiabáltunk volna! — bizonygattam, de nem tudtam őket meggyőzni. — Egy tapodtat se tegyen egyikőtök se! — parancsolta a lány. Egészen közel jötték azok az akasztófáravalók. Az egyiknek hosszú, tűhegyes karó volt a kezében. Valószínűleg nehéznek érezhette, mert amikor elfáradt a karja, és pihentetni ákarta, a (karó hegyét az övernre fektette. Szűzanyáim, hogy az milyen hegyes volt! A lány félréhiívott három jókora fiút. Súgtaik-húgták, majd visszajöttek. — Most majd kiderül, hogy örültök-e vagy sem. Énekeljetek velünk együtt! Az egyik tafcnyos kölyök fölemelte a kezét, minit egy (karmester, és elkezdtek énekelni. Te úristen! Az a dal volt, amit Taibagari reggelenként az emberekkel énekeltetett, és amelynek minden strófája Arkipóval végződött. Data meg én ennek a dalnak sem a szövegét, sem a dallamát nem tudtuk. Ők énekeltek, mi pedig behúzott nyakkal álltunk előttük. Attól, hogy nem énékelünlk, egyre jobban feldühödtek, és úgy nézett ki, hogy mindjárt ránk vetik magukat. Miközben azon törtem a fejem, hogy mit csináljunk, mit tegyünk, az övemen pihentetett hegyes karó majd kilyukasztotta a hasamat. Semmi kétség nem fért hozzá, ezek képesek lettek volna így, éneklés közben megölni minket. — Mi ezt a dalt nem tudjuk! — kiáltottam. — Előbb tanítsátok meg nekünk, aztán majd együtt fogjuk veletek énekelni. Elhallgattak. Jó cimborák módjára leültünk velük a földre, és tanulni kezdtük a dalt. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt nehéz. A sánta Tabagari a dalokat hívei szellemi képességéihez igazodva alkotta, könnyen megtanultuk őket. Azt látnod kellett volna, hogy Data mennyire igyekezett! Amikor már jól ment, felsorakoztak, minket pedig magük élé állítottak. Kdvágódott elénk egy dongó formájú fiú, mormolt egy sort épp úgy, mint Tabagari, aztán útnak indultunk. Énekelve és Arklipo nevét kiáltozva vonultunk egészen a településig. Ott háromszor elmondatták velünk, hogy „polikronion”, és aztán, ha hiszed, ha nem, elengedtek. Bementünk a szobába és beleestünk az ágyunkba. Amíg a helyzetünk bizonytalan volt, Data félt ugyan, de mégis nevethetnékje volt. Most azonban, hogy hazaértünk, lassan elkomorodott, és olyan hangulatba került, hogy ha egy kést szúrtál volna belé, egy csepp vér nem sok, annyi sem folyt volna iki a testéből. — Az Isten verje meg, hogy miket meg nem érek! Azért mentem el betyárnak, mert el akartam kerülni a katonaságot, most meg nézd csak... — mondtam. 1178
