Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)

élvezni akarja, hogy ő az egyetlen az emberek között, aki nem átláthatóan önző, nem éhesen nyerészkedő, nem kicsinyesen ostoba célokat követ, hanem teljes egészében, úgy ahogy van, érti a másikat, ő az egyetlen, aki megérti, és egy idegen személyiséget megérteni, titkaiból részesülni, ez az egyetlen élvezet, amit a céltalan jóság és figyelem csereértéke gyanánt megkap és meg is kell kapnia; keze, amely az imént még fogott, most irányított, eltaszított, lökött, s én készségesen indultam a kijárat felé, ám abban a pillanatban már ők is kinn voltak a folyosón, elfulladtan, kivörösödve, az elvakult hancúrozás gyermeki élvezetébe alámerülten, lihegve. Hülbchen az ágyékára szorította a kezét, hátrált, Thea pedig amolyan vívóállásba helyezkedve, egy nedves törülközővel, visszakézből minduntalan kicsapva a meztelen test felé, üldözte a kis idiótát, ahogyan egymás közt nevezték, ha a törülköző testet ér, csípjen! mikor azonban, bizonyára csak a szeme sarkában, villanásként, érzékelte, hogy merre tartok, legpompásabb váltásainak egyikét produkálva kiejtette a kezéből a törülközőt, „hová megy maga?” — ordította, s áldozatának egérutat adva, utánam vetette magát.

Amit azonban végső, győzelmes rohamnak szánt, inkább halk búcsúvá sikeredett.

Mikor ugyanis beszálltunk kocsijába, hogy megtegyük a rövidke utat a két színház között, az operába tartottunk, megnézni a Fideüdo felújítását, már az elcsendesedett Thea volt jelen, sokáig kotorászott a sötétben, míg végül a kesztyűtartóban talált rá szemüvegére, melyet vezetés közben viselt, ez is meglehetősen lehetetlen darab, üvegét emberemlékezet óta senki nem pucolta, zsíros volt és poros, ráadásul az egyik szára hiányzott, s így vékony nyakát még magasabbra kellett feszítenie, vigyázva feje minden kis mozdulatára, egyensúlyozva, a szemüveg ne csússzon le az orráról, sötét este volt már, nép- telen utcák, erősen fújt a szél s a lámpák fénykörében látni lehetett az eső ferdére hajtott szálait, egyikünk sem szólt, s én a kocsi hátsó ülésén e hallgatástól kissé feszengve, természetesen őt figyeltem.

Most, mintha véletlenül semmit sem játszana, kivételes pillanat, jótékony szünet, bár az is meglehet, hogy Kühnertné bizalmas közlése miatt láttam leplezetlenebbnek, komoly lett, magába süppedt, valószínűleg halálosan fáradt is, valamiként lazán szórakozott, kezével és lábával mintegy végrehajtva azon műveleteket, melyeket az autó megkívánt, elvégezte a megszokott, be- idegződött mozdulatokat, de olyannyira nem figyelt erre, hogy amikor a csaknem teljesen sötét Friedrich utcáról a valamivel jdbban kivilágított Unter den Lindenre kellett fordulnia, szabály szerint megállt ugyan, jelezte fordulási szándékát s a műszerfalon villogni kezdett a kis piros lámpácsfca, ám mintha az üres úton megszákíthatatlan sorokban áramlanának előttünk a kocsik s ő nem tudhatna besorolni, nem fordult be, álltunk, a piros lámpácska kattogva villogott a sötétben s a szél megújuló rohamai a kocsi falához verték az esőt, az ablaktörlők nyiszorogva és kettyenve simították le a szélvédő üvegén alácsorduló vizet, s ha Kühnertné nem szólal meg, hogy talán mehetnénk, akkor hosszú perceket töltöttünk volna még ott az útkereszteződésben.

,,Ja, igen.” — mondta halkan, ezt is inkább magának, s csak ezután indított.

Nekem az a néhány, hosszúnak tűnő, és mégis túl rövid pillanat, e befordulási megelőző halott idő, nagyon sokat jelentett, amit vártam, holott nem tudtam, hogy várom, reméltem, nem tudva, hogy épp egy ilyen közönséges

1134