Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)

zésem, nem akarom megsérteni, hogy nem is egészen pontosan érti, amit mondunk, és ezért azt hiheti róla, hogy őrült, vagy mit tudom én! és ne haragudjon, de ezt nem lehet elmagyarázni, mert őrület! higyje el, hogy egy őrület az egész! és én mindig megpróbálom visszatartani, már amennyire képes vagyok rá, de valamennyit engednem is kell, mert máskülönben nem tudná megcsinálni, ezt a szörnyű kurválkodást, hiszen ezért van az egész, és akkor valóban megtébolyodna! kérem, nagyon kérem, hogy ne éljen vissza a helyzetével! ha nem maga lenne itt, hanem valaki más, akkor annak csinálná! hiszen hallja, hogy mit művelnek!”

Mert közben valóban a legelszabadultabban vad viháncolást lehetett kihallani Hübchen öltözőjéből, a férfi üvöltözését, Thea sikoltozásait, tárgyak dőlését, puffanását, csiklandós nevetést és a gyöngyöző kacagásnak mesterkéltségtől sem mentes, büszke futamait, durranva becsapódott az ajtó, s ettől a szobácska mintha egy pillanatra szemérmesen magába fojtaná az élvezet hangjait, aztán kivágódott megint, s nem mintha nem értettem volna, amiről Küh- nertné beszélt, ám fölöttébb előnyösnek tetszett a szerep, amit szavaival fölkínált nekem, hiszen van-e olyan történés, mit ne lehetne még jobban érteni? van-e olyan részlet, melynek ne lehetne még számos más, perdöntőnek ígérkező részlete? ha tehát tovább játszom neki a hülyét, azzal újabb részletek, s eddig ismeretlen összefüggések birtokába kerülhetek, reméltem.

„Igazán, ne haragudjon, de nem értem, miről beszél” — mondtam a lehető leghülyébbre nyújtva az ártatlan vigyort és némi felháborodott megbán- tottságot is tettetve természetesen, és számításom bevált, mert értetlenségem, amely a másik félre nézve mindig hízelgő, mintha egyenesen abba az irányba lökte volna őt, ahová egyébként is tartott, immár minden gátlás nélkül beszélhetett, egy hülyének beszélt, és egyidejűleg rámzúdítbatta a telefonbeszélgetés ideje alatt fölgyülemlett dühét is — „Nem érti! Nem érti!” — suttogta sietősen, türelmetlenül, és lapos oldalpillantással számításiba véve a folyosó forgalmát is — „Hát éppen arról beszélek, hogy nem is értheti! és nem is kell értenie, mert nem akarom, hogy értse! magánügy, de ha már mindent érteni akar, akkor arról van szó, hogy halálosan, érti! érzett már ilyet? halálosan szerelmes, helyesebben azt hiszi, bemesélte magának, hogy halálosan szerelmes ebbe a fiúba!” — és dühödten a telefon felé lökte a fejét — „de nem elég, hogy ez legalább húsz évvel fiatalabb, hanem buzi, és a fejébe vette, hogy csak azért is el fogja csábítani, mert soha nem szeretett még senkit eny- nyire, mint éppen ezt, és lefeküdhetne ezzel az idiótával, bárkivel, magával is! hát nem érti? de ő azzal akar, akivel nem lehet! Most már értheti. És arra kérem, hogy azonnal tűnjön el. Ne haragudjon rám. Most azonnal, menjen! és akkor valahogy talán még vissza tudom tartani! Nem bírom, ha megalázzák! Hát nem érti? Nem bírom!”

S bármennyi hamisság volt is e rohamban, hiszen érezhetően élvezetet okozott neki, hogy beavat valami olyasmibe, amiről tulajdonképpen hallgatnia kéne és hallgatni is szeretne, mégis olyan mély és valódi volt a szenvedélye, hogy nem térhettem ki előle, kissé lecsúszott szemüvege mögül dülledt rám betegesen nagy szeme, s mivel a keret fölső pereme mintegy félbevágta a vizesen kék, görcsösen erezett szemgolyó látványát, az alsó fele a sokdioptriás üveg alatt ijesztően felnagyult, eltorzult; a jóság, a szeretet és a féltés szenvedélye volt ez, tisztán, egyértelműen, amit még az sem zavarhatott, hogy a jóság megnyitván!tásához is szüksége van némi hamisságra, élveznie kell és

1133