Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)
puha peremű mélyedésnek, mint ráncnak nevezhető vonalka, az orrcsont vonalát követve, ha csücsörített, akkor az ajka fölött, ezek elsőlegezték az öregasszonyt, ha nevetett, akkor a szemek külső sarkából sugarasan kifutva, árkok, s ha az orcák alatt a két kiugró pofacsont fiatalságában mintegy túlzottan megfeszítette a bőrt, az érintetlenségnek e túlzó feszessége most látszott megbosszulni önmagát, itt, az orcákon, hol szinte diadalmi ünnepet ültek a ráncok, s alapos szemlélődésre volt szükség kiismerni őket, mert nem volt ez zűrzavar, hanem a részleteknek olyan érett összefüggéseket mutató bősége, amit egyetlen pillantással nem lehet képes befogadni és megérteni a szem. Még engem nézett, még nekem szóltak mosolyának ráncai, az árkok a szeme körül, s azok a szinte egymásra tapadón sűrű, íves vonalkák, melyek ilyenkor mintegy föloldották a keserűség és szenvedés árnyékosán mély vonásait a száj körül, de miközben lassan, ügyelve rá, hogy a két állapot közötti átmenet megfelelő módon kíméletes, tehát szép legyen, karját kivonta karomból, szemének fényén már látható lett, hogy készségemet nem lesz ideje honorálni, ha valamit elér, akkor azzal már nem kell foglalkoznia, már nincsen is itt, s bár valóban sietni akar, ám nem azért, mintha felszólításomat figyelembe venné, nem azért, hogy átöltözzék, hanem egészen más dolga van. „Én viszont, ne haragudj, egyáltalán nem akarok veletek menni. Eszembe sincs! Ebből most kimaradok.” — szólalt meg a szemrehányásnak és sértettségnek azon magas fejhangján Kühnertné, melynek valamiként ki kellett bújnia fegyelmezettsége alól, Thea azonban elszakadva tőlem, ekkor már futott, végig a hosszú folyosón, hogy eltűnjék Hübchen öltözőjében, s csupán futás közben kiáltotta vissza még: „Nincsen időm foglalkozni veled!” Kühnertné, mint aki a legjobb tréfát hallja, teli szájjal fölnevetett hirtelen, talán nem is tehetett mást, a szemtelenségnek és kíméletlenségnek van ugyanis egy olyan foka, amire megbántottsággal már nem válaszolhatunk, mert a legmélyebb ragaszkodást érezzük megnyilvánulni benne, ez pedig minden másféle szándékunkat keresztezve, elemi örömet okoz; közelebb lépett hozzám, s mintha barátnőjének még ki sem hűlt helyét keresné, ösztönösen és ellenőrizetlenül ő is megragadta a karom, hogy mikor megtétele után tudatossá vált a mozdulat, nevetése zavart vigyorba görcsösüljön, a zavart vi- gyor viszont az átmenet minden finomsága és kímélete nélkül, indokolatlan komorságba szigorodjon. Ha nem Thea arcát néztem, ha bárki másét, akkor minden arcot, s a saját arcom érzete sem volt kivétel, durvának, közönségesnek, érzelmeit ügyetlenül és bárdolatlanul megnyilvánítónak, nyersnek és iskolázatlannak találtam; ahogyan ebben a pillanatban is, mikor tulajdonképpen szívesen kihúztam volna a karomat Kühnertné kezéből, és ő is szívesen visszavonta volna a mozdulatát, és mégis megmaradtunk abban a nyomban, amit ő hagyott hátra nekünk, de mi nem tudtunk vele mit kezdeni, s zavarában aztán, amit az én érezhető keUetlenségem még csak növelt, olyan nyíltságra és bőbeszédű durvaságra ragadtatta magát, ami egyrészt a helyzetet tekintve nem volt indokolt, másrészt mindkettőnket végképp olyan zavarba hozott, ami már közösségnek is nevezhető, holott ezt a közösséget egyikünk sem akarta. „Nagyon kérem, ne menjen vele!” — mondta, kiáltotta, mankóit a karomba — „Nagyon kérem, ebbe a dologba ne avatkozzék bele!” „De hát, milyen dologba?” — vigyorogtam rá bután. „Még nem ismerheti ki magát, és nem is kell! és néha van egy olyan ér1132
