Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)
fölzabálunk! nem lenne-e például szebb, vízilónak lenni, és fényes, ropogós, ízes füveket enni? ám az ember nyelvén az ízlelés bimbócskái teli vannak értelmetlen kis vágyakkal, erőset akarnak, savanyút akarnak, édeset akarnak, keserűt, locsogta megállíthatatlanul, majdhogy szétrobbannak, annyi bennük a vágy és több bennük a vágy, mint amennyi íz egyáltalán van a világban, az igazi szemérmetlenség tehát a véleménye szerint nem az, ha valaki nyilvánosan baszik, hanem az, hogy mindenki nyilvánosan zabái, és végül is úgy határozott, habár nem múlt el a hányingere, ám amint azt Küh- nertné tudja is, főzés előtt ő mindig szépen, ízlésesen kiteríti maga elé a konyha asztalára a nyersanyagokat, s ettől szinte látja, amint az íz mellé beáll egy másik íz, mintegy hagyja egyszerre működni a nyelvét és a szemét, ezt nevezik ínycsiklandozásnak, mert neki a főzés is játék, rögtönzés, és a játékot ugye egy alapos hányás se akadályozhatja meg! most tehát arra gondolt, hogy egy krumplipürét kell csinálnia, persze nem közönségeset, hanem csípős sajtreszelékkel és némi savanykás tejföllel téve izgalmasabbá a krumpli, a tej és a vaj unalmas ízét, ezt a forró pürét aztán elterítette egy tálon, a közepén kis mélyedést csinált a kanállal, s a mélyedésbe töltötte a fűszeres vajon meg- tüzesített rákokat, így tálalta, párolt, szegfűborssal fűszerezett sárgarépákat adva mellé, mennyei volt! egyszerű és mégis mennyei! 'közönséges és mégis a legválasztékosiabb, száraz, fehér borral! „hát, amilyen én vagyok!” Ahogy hosszú, kidolgozottan erős inaktól plasztikus, ám valamiként mégis gyermekesen, csaknem idétlenül sovány és alulfejletten törékeny nyakán előremeresztette, szinte fölkínálta a fejét, kissé fölhúzva amúgy is keskeny és csontos vállait, macskásain, ugrásra készen begörbítve hátát, mindenkinek hosszan és zavartalanul nézve a szemébe, mintegy felszólítva a játékra, melynek egyedüli eszköze és helyszíne az arc lesz, a vonások mozgása és a szem, s amit természetesen ő fog irányítani, abban mindenképpen volt valami ma- gakelletés, ám nem az ismert fajtából való, ő ugyanis nem szép és vonzó akart lenni e játékban, mint valamennyien, hanem csúnyább, mintha szándékosan rondította volna magát, helyesebben, mintha maga a teste lett volna más véleménnyel a szépségről, eleve hiedelemnek és gyávaságnak ítélve azon általánosan elterjedt véleményt, miszerint az emberi test, az arc, egyáltalán szép lehetne, és nem csupán a csontnak, a húsnak a bőrnek és különböző kocsonyás anyagúknak funkcionálisan elrendezett rendszere, melynek a szépség fogalmához nincsen semmi köze, s ezért nem is lenne benne semmiféle törekvés arra nézvést, hogy szép legyen, holott bizonyára többet foglalkozott magával, mint bárki más, de mintha ezt inkább azzal a célzattal tette volna, hogy kiröhögje, ironizálja, önmaga számára is nevetségessé tegye a saját szépségre és tökélyre irányuló vágyait, némi túlzással azt is állíthatnánk tehát, hogy előszeretettel csinált majmot magából, csúnyaságával bosszantotta, ingerelte, kihívta környezetét, miként egy rossz kölyök, ki gonoszkodásával és ellenkezésével hívja föl magára a figyelmet, bár semmi mást nem akar, csak hogy őt is megsimogassák, ölbe vonják; csaknem tökéletesen gömbölyded formájú fejére elhanyagoltan tapadt a haj, sajátkezűleg vágva egészen rövidre, „hogy ne izzadjon a parókák alatt”, s anélkül, hogy bármiféle megjegyzést tettem volna, terjengős monológokban indokolta hajviseletét, szerinte ugyanis kétféle izzadás létezik, van persze egyszerű fizikai izzadás is, mikor a test ilyen vagy olyan okokból nem képes alkalmazkodni a környezet hőmérsékletéhez, fáradt, leromlott avagy éppen túltáplált, petyhüdt, ennél azonban sokkal gyakoribb a lelki izzadás, mikor is nem akarunk tudomást venni arról, 1130
