Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)
hogy mit akar tőlünk a testünk, amikor úgy teszünk, mintha a testünk nyelvét nem értenénk, amikor hazudósak, tettetők, gyengék, szerencsétlenkedők, mohók, gyávák, tétovák és ostobák vagyunk, amikor a saját testünk ellenében akarunk valami olyasmit keresztülvinni, amit az illem vagy a szokás kíván, s az összeütköző akaratok harca termeli ezt a hőt, és ahogy mondani szokás, elönt az izzadtság, ő pedig, ha már valamit akar, akkor szabad akar maradni, tudni akarja, hogy mikor izzad a lelke, s nem akarja a parókákra vagy a súlyos kosztümökre kenni az izzadását akkor is, ha az nem más, mint lelkének szutyka, mert ezért utálja és szégyelli az ember az izzadását! miért másért? a rettegését, a lelki tisztátalianságát utálja benne; persze mindezzel nem indokolta, hogy miért kell sajátkezűleg festenie a haját, hol vörösre, hol feketére, máskor viszont egyáltalán nem foglalkozott véle, hagyta lenőni, s ilyenkor láthatóvá lett, hogy amennyiben nem festegetné, akkor már csaknem teljesen ősz lehetne, ám nem is igazi haj volt ez, vékonyszálú, ritkás, laza, eredetileg is bizonyára seszínű, nem szőke és nem barna, furcsa pihe, madárfióka fejér a fejletlen tollazat, és arcának formáját is csupán a kiugró pofacsontok tették valamelyest jellegzetessé, mert különben teljesen érdektelen vonások, unalmas arc, nem túl magas és nem túl széles homlok, elrajzoltan tömpe orr, melynek hegye kissé szertelenül fölmeredt, két aránytalanul húsos cimpával meresztve az orrlyukat a világra, széles és érzékeny ajkak, melyek viszont, hogy úgy mondjam, eldolgozatlanul simultak át az arcba, akárha egy másik arcból kerültek volna véletlenszerűen ide, de micsoda hang lépett ki az ajkak közül, a dohányzástól sárga, erős fogak mögül! mély, reszelés, öblösen zengethető, ha pedig úgy akarta, akkor lágy, simulékony vagy akár hisztérikusan elvékonyítható, mintha gyengédsége a durvaságában lenne ,a lágysága mögött él, a suttogásában egy üvöltés lehetősége, üvöltései pedig teli gyűlölködéstől sziszegő, fojtott suttogással, mintha minden hangja egyszerre az ellenkezőjét is jelentené; s ugyanilyen kétértelmű hatást gyakorolt a szemlélőre az arc egésze, mert ha vonásai szerint nem is volt más, mint egy lestrapált, érzelmi hiányokkal küszködő, kielégületlenségétől sivárrá és érdektelenné üresedett proletárasszonyé, s így igazán nem sokban különbözött azoktól az arcoktól, melyeket az úgynevezett csúcsidőikben, kora reggel és késő délután a városi vasúton vagy a földalattin lehetett látni a fáradtság és fölöslegesség különös nyugalmába merülten, a természettől barnásra pigmentált bőr mégis olyan volt az arcán, mintha csupán álca lenne, maszk, melyből két hatalmas, sűrű pilláitól még hangsúlyosabbá váló, végtelenül meleg, jóságos, megértő és okos, sötéten barna szem ragyogott elő, akárha nem is ehhez, hanem ama másik, valódi, maszk alá bújtatott archoz tartozna, s egyáltalán nem érzelmes túlzás, ha itt ragyogásról beszélünk, elfogadható magyarázatot keresve arra kell gondolnom, hogy talán a szemgolyók voltak nagyabbak, mint amilyen egy végeredményben kicsi arcban megszokott, avagy a szemgolyók hajlásúnak íve volt damfoorúbb az átlagosnál, ami annál is valószínűbb, mert ha lehunyta szemét, akkor egyáltalán nem szűnt meg a nagyságnak és jelentőségnek ezen érzete, súlyos, sima, ívesen vágott szemhéjak borultak a szemére, a maszk pedig teli ráncokkal, amolyan klasszikus térképe egy mozgékony arc öregedésénék, a homlokán vízszintesen futottak, sűrűn, egyenletesen, ha viszont fölrántotta a szemöldökét, akkor a szemöldök két belső csúcsától emelkedő két függőleges ránc szelte szét a vízszinteseket, mintha két lehelet- finoman redőzött lepkeszárny lebegne a homlokán, csupán a halánték két kagylóján és az álián maradt sima a bőr, magán az orrán is volt egy inkább 1131
