Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT BABITS MIHÁLY - Kántor Lajos: Babits és az irodalom lelkiismerete (tanulmány)
RÉGEN ELZENGTEK SAPPHO NAPJAI... A Pásztortűz 1922. karácsonyi számában (főszerkesztő: Reményik Sándor, szerkesztő: Walter Gyula), Juhász Gyula, Tompa László verse, Benedek Elek, Berde Mária, Reményik próza-szövege társaságában tűnik fel, minden külön magyarázat nélkül, a Régen elzengtek Sappho napjai: „A líra meghal. Nagyon is merész / kezekkel téptük a kényes leány / hegedű-testét, vad-vad hangokig / csigázva, hogy ma már csak nyögni tud / s hörögni mint halódó ..Nyilván a Nyugat augusztus 1-i számából kerültek át e sorok Reményük kolozsvári lapjába. A szerkesztő — akár Walter Gyula is — rokon hangokat vélhet felismerni ibennük, természetesen mesteri hangszerelésben. „A líra elhal, néma ez a kor.”; „De istenem, hát testvér az, aki / nem hallja meg testvére panaszát, / ha nem övé is?”; „A líra meghal és a ibús / élet a kettes csöndbe menekül.”; „Légy sziget / s várj napot a mocsárból!”; „Az istenek halnak, az ember él.” Tulajdonképpen nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy három év múltán, pontosabban 1925. november 15-én (amikor György Lajos jegyzi szerkesztőként a folyóiratot, a főmunkatársak pedig Áprily, GyaUay Domokos és Reményik), újra feltűnik e Babits-vers mindhárom szakasza ugyanazokon a hasábokon, csillag alatti szerkesztői megjegyzéssel: „Mutatvány a szerzőnek a »»Sziget és Tenger« c. új verskötetéből”. (Kardos bibliográfiája nem jelzi az ismétlést.) Pár oldallal tovább megtaláljuk a kötet méltatását is, egy rajzos Babits-portréval illusztrálva; itt a Bisztray Gyula adta magyarázat: „(Mégis a kötet legszebb versét (Régen elzengtek Sappho napjai ...) a régi Babits írta, a maga »Légy sziget« jelszavával. Csupa zene, csupa elvont szépség ez a rímteien vers.” 1928-ban, januártól szeptemberig (négy számba szétszórtan), már egész sorozatát találjuk itt a Babits«versek másodközlésének: Psychoanalysis Christiana, Cigány a siralomházban, Síremlék, Hegyi szeretők idillje, Három angyal, Dániel éneke — egyik sem idegen a Pásztortűz Mra-eszmónyétől. (Az istenek halnak, az ember él című, 1929-es Babits-ikötetben .olvashatjuk újra őket.) A későbbi, már jóval ritkább újraközlések (Álmok kusza kertjében — 1930, Vágyak és soha, A Danadiák — 1934 és egy prózai mű 1937-ben, az Egy biztos nyár) szintén beleillenek a Pásztortűzről a köztudiatban élő összképbe. Igazából csak egy rövid önjellemzés figyelmeztet a lapban ama, hogy időközben mégis változás következett be a Babits-lírában. 1930-ban sorozatosan közöl a Pásztortűz írói önvallomásokat, fényképpel (Komáromi János, Szántó György, Ko- sáryné Réz Lola, Tamási Áron, Mécs László, Bartalis János); nyilván felkérésre íródott az önmagadról is (első közlés!), amelyben Babits így jellemzi költészetének változását: „Aztán jött a háború, s vége volt a felelőtlen dúdolásnak. A költő úgy érezte, mintha minden szaváról számot kellene adnia, túl az irodalmi fórumokon, önmaga és az egész világ előtt, s nem rejtőzködhetett el sokáig a költészet finom játékai mögé. Akik írásaimat olvassák, megváltozottnak mondanak azóta: noha művészi hitvallásom éppen nem változott. A formai tökéletességet azelőtt sem gondoltam egyetlen s végcélnak, s ma sem tartom nélkülözhető törekvésnek. De szavam hangosabb lett, ahogy a fájdalom kiáltása hangosabb, mint az álmodozó dúdolásai. Már tudtam, hogy nem csupán magamnak dúdolok.” Ugyanebben a lapszámban (1930. október 5-én) Kaváds László, az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh mindenese a versíró, a regényíró és a műfordító mellett „kiváltképp az esszéíró Babits” érdemeit méltatja. Egy jelentéktelen ünnepi köszöntő (ötven év mérlege. Pásztortűz, 1934. január 15.) után szólnunk kell Szentümrei Jenő meleghangú beszámolójáról, melyben esztergomi látogatását meséli el (Költő az Előhegyen... Pásztortűz, 1934. november 15.), és mély meggyőződéssel jósolja meg, hogy „Valamikor ezt az »elefántcsonttoronyban élő« költőt fogják magasztalni e század ádázatai közt az ember éber lelfci- isimeretének, kit előőrsül állított ki a kor az esztergomi Előhegy homlokára.” Bözödi György lényegében pozitív, de bizonyos idegenkedést is rejtő kritikája Babits novel- láskötetéről, a Hatholdas rózsakertrői 1937 júliusában — csupán ráadás a Pásztortűz tanulságos Babits-hibliográfiájában. Ami viszont nagyon is a lényeghez tartozik még: Babits Mihály írása az ötven1016
