Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Mihályi Gábor: A magyar dráma gondja (vita korábbi és mai résztvevőkkel)
BABARCZY LÁSZLÓ: Itt kapcsolódik a történetbe, most már a dramatizálás történetébe a magyar színház, .amely — Hevesi Sándort is beleértve — másféle gondolkodásra, látásmódra érzékeny. A Rokonokból sam a kettős tudat drámáját vette észre, és a regény eddigi dramatizálásai sem erről szólták. Nem azt állította az értelmezés fókuszába, sem az első dramatizálás, amely még Móricz nevéhez fűződik, sem az utolsó, amely Móricz lányának, Móricz Virágnak a munkája. Régi és erőteljes színházi mechanizmus lépett működésbe, amely az érdekességet, a színességet, a plasztikusságot keresi a cselekményben és az egyes alakok megformálásában és bemutatásában. S minthogy mindig ezt kereste, az szükségszerűen a közhelyek irányába visz. Feltétlen el szeretném mondani, hogy ez nem a tehetségtelenség következménye, hanem a színházi mechanizmusé. Hatása alól Móricz Zsigmond sem vonhatta ki magát. A polgármester, aki a regényben még száraz, kellemetlen, ugyanakkor démonion simulékony öregúr volt, a színdarabban egyrészt joviálissá, kedélyessé, másrészt sátáni figurává vált a valóságos élet dimenzióiból kilépve hozzáidomult a konvenciórendszer követelményeihez. De ami a polgármester alakijával történt, a színpadon az csak leheletnyi torzulás ahhoz képest, ahogy a „rokonok” átalakultak. Ezek egyre mulatságosabb, jópofa figurákká váltak, akiknek az a funkciójuk, hogy minél inkább megnevettessék a nézőket. Mert az akkori színházi konvenciók szerint ezt a szörnyű történetet másképp nem lehet eladni a' közönségnek. Kati néni és Berci bácsi csak epizód figurái a regénynek, a színpadi változatban azonban felvonásnylra duzzad szerepük, mert Vízvári Mariskára és Rózsahegyi Kálmánra rá lehetett építeni egy felvonást, ellenállhatatlanul megnevettették a a közönséget. Ahogy bejöttek a színpadra sok cók- mókkal, nagyszabású mulatsággá változtatták az előadást. S a darab már arról szólt, hogy a rokonokat szeretni kell és segíteni kell rajtuk, a család persze lehúzza az embert, s nincs más kiút, mint a revolver. így, miközben a regény átszivárgóit a színpadra, a lidércesen kemény mű kedélyes, érzelmes történetté sziruposodott. Amikor elhatároztuk, hogy színre visszük a Rokonokat, a regény általam vázolt értelmezéséhez kívántunk visszatérni. Hamarosan kiderült, hogy ehhez nem tudjuk felhasználni az eddigi dramatizálásokiat. Űj jelenetsor,t kellett szerkeszteni, amely néhány ponton ugyan eltér a regénytől, de még mindig közelebb áll hozzá, mint bármelyik más feldolgozás. Ezt követően leültünk tárgyalni Móricz Virággal, aki hajlandónak is mutatkozott, hogy az új jelenetsorhoz a mi megközelítésünk szellemében újra írja a dialógusokat. így született meg a Rokonok új dramatizált változata. Igazi dráma mégsem lett belőle. Hiába hoztunk létre egy autentikus epikus szerkezetet — Breoht óta tudjuk, hogy az epikus szerkezet is lehet drámai és színpadra való —, a végső akadályon mégis elbuktunk. Ebben a valóban drámai szerkezetben ide illő, drámai feszültséggel telített dialógusra lett volna szükség. Mi viszont rákényszerültünk arra, hogy átvegyük a regény mondatait. Nem írhattunk új mondatokat Móricz helyett, még ha ezt Móricz Virág néha meg is tette, amikor már nem volt más kiút. Nem a mondatok ízével, hangulatával volt baj, hanem a drámán belüli szerepével, funkciójával. Egy ilyen típusú dramatizálás meg tudta oldani, hogy minden gondolat, minden motívum a helyére kerüljön, de az egész mégis csontvázszerű maradt, mert a szöveget nem lehetett a feszültségnek arra a szintjére felsrófolni, amit ez az új drámai szerkezet megkövetelt volna. Szó van a dialógusok kettős tartalmáról, a valóban kimondott szavakról és a ki nem mondott mögöttes gondolatokról, érzésekről. Egy drámai szituáoió mindig több, mint amennyi a szavakban, a szövegben megfogalmazódik. Ilyen kettős értelmű dialógusokat nem könnyű írni. A regényben az a mögöttes vonulat belső monológ vagy szerzői kommentár formájában fogalmazódik meg — ezekkel az eszközökkel a dráma nem élhet. De arra is gondolok, hogy a regénybeli dialógusban az író amikor alakjait beszélteti, azt is érzékeltetni kívánja, hogyan váltanak szót egymással. Tehát a párbeszéd itt kevésbé funkcionális, inkább hangulatfestő. Ezek a hangulatfestő 947
