Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Mihályi Gábor: A magyar dráma gondja (vita korábbi és mai résztvevőkkel)
dialógusok azonban egy feszesebb drámai szerkezetben hiányérzetet keltenek — éppen nem illemek az adott helyzetbe. Vagy nem elég drámaiak, vagy túl drámaiak, vagy lényegtelen dolgokról szólnak, vagy éppen a kelleténél jobban húzzák alá a lényeget. Nem tudtuk megoldani, hogy a dialógusok igazán pontosan, valóban élőén kövessék a drámai szerkezetet. Mindehben végül is a magyar színházi kultúra a bűnös, amely még egy olyan formátumú írót, -mint Móriczot is meg tudott gátolni abban, hogy a drámaírói ösztöneire hallgasson, s ne kövesse, ne engedelmeskedjen a tévútra vezető színházi konvencióknak. A színház drámaíróinkat nem az igazi drámai konstrukciók, konfliktusok minél keményebb, minél szikárabb kibontására ösztönözte, hanem éppen ellenkezőleg, a zsánerszerű dolgok irányába terelte, amelyekről már négy-öt év múlva kiderült, hogy lényegtelenek. EGY LÖCSISZÁR VIRÁGVASÁRNAPJA ZSÁMBÉKI GÁBOR: Sütő Andrásnak két darabját rendeztem. A lócsiszár virágvasárnapját és a Csillag a máglyául. A kettő közül szívesebben beszélek a Lócsiszár virágvasárnapjának rendezéséről, már csak azért is, mert — a magyar irodalmi élettel ellentétben — úgy gondolom, ez a jobb darab. Sütő valójában nem vérbeli drámaíró, szépprózája legalább olyan jelentős, ha nem jelentősebb. A lócsiszár virágvasárnapjának megírásához azonban olyan erőteljes drámai anyagot és szerkezetet kapott készen, amely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy egy robbanó hatású dráma születhessen. Sütő Kleist Kolhoas Mihály című kisregényének anyagából építette fel a maga drámáját. Később még kitérek arra, hogy nem egyszerűen dramatizálta a világirodalom e klasszikusát, hanem önálló, saját jogán megálló drámát alkotott. Ebben az időben éppen Kleist regényéért lelkesedtünk, Kohlhaas drámáját rendkívül aktuálisnak éreztük, s kerestük a regény valamiféle színpadi megfogalmazásának a lehetőségét. A Kleist-mű aktualitását nemcsak mi vettük észre, Angliában és Nyugat- Németországban is elkészült egy-egy feldolgozás, James Saundersé és Tábori Györgyé, hogy csak a két legismertebb dramatizálást említsem. De egyiket sem találtuk megfelelőnek. Litvai Nelli, a színház dramaturgja (Zsámbéki Gábor felesége — M. G.) ekkor fedezte fel Sütő változatát, és mi felismertük, hogy a magunk látásmódjához ez áll a legközelebb. Így ikerült sor arra, hogy Magyarországon mi mutattuk be elsőként A lócsiszár virágvasárnapját. Mindjárt láttuk, hogy Sütő műve sem hibátlan — vannak pontjai, ahol változtatni szerettem volna a darab szövegén. Írtam is ez- ügyben Sütőnek, ő azonban elzárkózott attól, hogy bármit is módosítson darabján. Ügy, hogy Kaposvárott végül is az eredeti darab került színpadra — csak húzásokat engedtünk meg magunknak. Egyszer el kell mondani, hogy Sütő gyönyörű szép magyar nyelve, ahogy ír, amelyen alakjait beszélteti, ellensége a benne élő drámaírónak. Ez a költői nyelv már a Lócsiszár virágvasárnapjában is problémát okozott, a Csillag a máglyánban pedig határozottan zavart. Szentségtörésnek tűnik elmondani, de az igazság az, hogy Sütő nem tud igazi színpadi nyelvet teremteni. A könyvdrámák előadásánál mindig szembekerülünk ezzel a nehézséggel. A szereplők ugyanis nem a maguk helyzetének és jellemének megfelelően beszélnek, hanem a szerző nyelvművészetének fokán fogalmazzák meg gondolataikat, fejezik ki érzelmeiket, a magyar nyelv több évszázados szépségeit csillogtatják. A Csillag a máglyán rendezése közben keményen harcoltunk Sütő nyelve ellen — minthogy az író túlbeszéli, elfinomítja a drámai helyzeteket. A Kledst-darabban ez a nyelv még valamennyire helyénvaló lehetett. Kohlhaas minden porcikájában a tökéletességre — a polgári harmóniára törekvő ember, az ő szájában nem hangzottak idegenül, hihetetlenül ezek a szép, veretes mondatok. Más szereplők esetében viszont megpróbáltuk ezt a nyelvet ironikusra hangolni — felhasználni arra, hogy 948
