Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)
bösítette. A magyarok esetében ilyen kifelé húzó érzelmi és érdek-motiváció nem volt. Kezdetiben a bevonuló parasztkatonákat csakugyan hajtotta bizonyos „verekedő virtus”, de még a szociáldemokrata munkás is el tudta hinni, hogy jó ügyért indul harcba a „népgyilkos cárizmus” ellen”. De még a „revans 1849-ért” is (hangulatcsináló tényező, Gyóni Géza verse tanúsítja: Hóhérpalástját fázva rántja / Petyhüdt nyakába már a kerge cár — / Varsó fölött a gépmadár dalában / Petőfi lelke jár. Egy ideig a „kuruoos” érzelmek is szították a háborús lelkesedést, különösen a magyar vezénylési nyelvű honvédcsapatoknál: megmutatjuk mindenkinek, elsősorban az „osztrák sógornak”, hogy mi különbek vagyunk! ... De hatott a szorongás is: mi lesz, ha a Monarchia vesztesként kerül ki a háborúiból? s ez a félelem akkor jelentkezett igazán, amikor a kezdeti lelkesedés már régen alábbhagyott: az 1916-os román támadás idején. Mindez együtt kétségkívül bizonyos tömegpszichózisra vezetett, amely alól a többség nem tudta kivonni magát, s nyilvánvaló, hogy nálunk a harcoló csapatoknak, egészen a teljes kifulladásig, szilárdabb hátországa volt, mint például Cseh- vagy Horvátországban. Ezekre a tényekre épült aztán a Horthy-rendszer katonai mitológiája, amely szerint a „magyar vitéz” mindenütt hősiesen helytállt, s még a háború végén is mindenütt ellenséges földön állt; ha „áruló, idegen elemek” föl nem bomlasztják mögötte a hátországot, ha még egy kis időn át kitarthat, akikor „odaát” robban ki az „átfcos forradalom”, és még mindig együtt volna Szent István országa... Cikkek, tanulmányok, regények tömege bizonygatta ezeket az „igazságokat”, s mellette a magyar baka páratlan hősiességét. íme, egy történet a sok közül: „A 18-as soproni honvédek a bukoveci magaslatokat ostromolták. Nehéz, elkeseredett harc volt, s a mieinknek hatalmas túlerővel kellett megküzdeniük. A honvédek egyik századát előretörés közben nagy orosz csapat akartá átkarolni. A veszélyt szerencsére észrevette Madarász Vendel tizedes, és embereivel heves tüzet indított a muszkák ellen. A meglepő támadásra a nagyszámú orosz csapat letette a fegyvert, pedig egy gépfegyverük is volt. Alig adták meg magukat a muszkák, újabb orosz csapat támadta meg a honvédeket. Madarász Vendel és vitézei rettenetes össztűzzel borították el az ellenséges csapatot. A muszkák parancsnoka dühösen megkérdezte a honvédektől: — Hányán vagytok? — Madarász Vendel habozás nélkül így felelt: — Egy egész hadosztály! — Egy perc sem telt bele, a három orosz tiszt és a harminc közlegény letette a fegyvert.” A história „A Felvidék és Kárpátalja haditörténete 1914—1918” című munkából való, előszavát a kárpáti harcokban valóban sikeresen hadakozó Szurmay Sándor gyalogsági tábornok írta; mentségül legföljebb az szolgálhat, hogy a „hőstett” tulajdonképpen nem bárgyúhb, mint a hasonló történetek igen nagy százaléka. Mint csaknem minden a Trianon utáni Magyarországon, a katonai mitológia is tudathasadásos állapotot tükrözött valójában. Az imént említett báró Arz Artúr például 1930-ban a Pester Lloyd hasábjain lelkes cikkben ünnepelte a magyar katonát, levonván a „végső” tanulságot: „ ... a háború is megtanított: a honvéd előtt nincs akadály”. Névtelenül reagál rá valaki tüstént Bajcsy-Zsiilinszky Előre című lapjának november 3-i számában. Mint írja, Arz báró „kissé későn fedezte fel a maga magyarságát”, szövege pedig afféle „untig hallott” dicséret, „amelybe mindig belevegyült valami kis lekicsinylés is”, miszerint „a ,feueriger Madjare’, aki jól megüli a lovat, vitéz, hű, gyors, tallp170
