Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXIII. (életrajzi esszé)

ráesett stb., szóval „kitűnő katonaanyag, remek közkatona”. Arz báró cikke tele van „magyar Reiterleistungokkal, Todesverachtunggal, unzählige Helden- tatokkail, fokossal és buzogánnyal”, mintha a magyar katona egyébre se volna jó, „mint hogy csak úgy, szinte .passzióiból meghaljon, bánmilyen, akár idegen vezényszóra”. A névtelen cikkíró — személyét sejthetjük azért: az Előre katonai szakértőije ebben az időben Juliiér Ferenc, az 1919-es tiszai offenzíva vezérkari főnöke — idézi Arz megállapítását, mely szerint Zsigmond király szervezte meg először azt a könnyű lovasságot, amelyből a huszárság kifejlődött. Aztán gúnyosan megjegyzi, válaszképpen: bizony, most aztán nem tudhatjuk, „honnan is vette a lovat Bulcsú vezér, meg a lovaskatonát”, s nyilvánvaló, hogy „Szent István, I. Béla, Szent László”, és a többiek valamién y- nyien „Zsigmondira, az első német származású magyar királyra vártak, hogy az felfedezze és megorganizálja” a magyar lovasságot...

Az Előre cikkírója ezután kifejti, hogy a magyar katonát nem a vak halálmegvetés emeli „más európai népek” katonasága fölé, hanem „a tökéletesebb testalkat és idegrendszer”, a „nagyoblb katonai őstehetség:, benne a magasabb szervező, vezető és vezéri képesség is”, végül „a hasonilíthatatLan dicsőségű és nagyszerűségű katonai hagyomány”. Így zárul aztán az írás: „Ezért katonai dölytfünk határtalan. Szemünk megakad Attilán, Vér-Bülcsun, Szent Lászlón, Hunyadi Jánoson, Bethlen Gáboron, Zrínyi Miklóson, Görgeyn. S azokon a testvérfaijú nagy vezéreken, akik rajtunk katonai győzelmet tudtak venni: Batu kánon, Szulejmánon. De nincs elég mag,y távcsövünk ahhoz, hogy ezek mellett és magunk kiörül észrevegyük, megláthassuk — az osztrák tábornokokat is. Szegények vagyunk, nem telik drága műszerekre.”

A Lúd ovikén ezt a katon ai mít oszt oltoga tják a jövendő tisztekbe és i deális állapotokat feltételezve készítik fel őket a kiképzési feladatokra.

/Emlékezzünk csak a frissen avatott Österreicher hadnagy pécsi levelére 1932 októberéből: „Egy újoncom, szegény félkegyelmű, akit le is fognak szerelni, mert alkalmatlan... Telefonszolgálatot tartottam az újoncoknak, és egy tekercs kábel volt a kezemben, amin 400 méter drót van. Megkérdezem az egyik újoncot, mennyi drót lehet rajta körülbelül? Hány kilométer? ,Hát úgy százezer kilométer!’ Kicsit nagyon nagy tévedés, hát megkérdeztem, mennyi egy kilométer? Hosszas habozás után kinyögi: ,vagy másfél arasz!’... Fülöp Pista szakaszában van egy ember, akinek apja munkaképtelen hadirokkant, anyja beteg, két testvére van, a legidősebb kiilenoéves, ő maga tüdőbetegségre hajlamos, és ő tartotta el az egész családot...”

És ezek az elit fegyvernem, a tüzérség újoncai.

Hallgassuk, mit ír az 1939-ben avatott Bárczy János a maga első tapasztalatairól: „ .. . a gyalogsághoz bevonult magyar sorkatonák egy igen, jelentős része olyan alacsony értelmi és szellemi színvonalon sínylődött, hogy egyszerűen képtelen volt felf ogni, megérteni, hogy mit kívánunk tőle, mi az, amit el kell sajátítaniok... Az is közismert tény, hogy a sorozásnál, bevonulásnál azoknak a fegyvernemeknek volt lehetőségük, kiválasztani, kimazsolázni az ,emberanyag’ legjavát, melyeknél a szolgálat sajátossága ... bizonyos képzettséget, értelmet, műszaki készséget stib. kívánt... És még osak ez volt a mazsolázás egyik fázisa. Mert a gyalogság .sem volt egységes1, homogén tömb. A bevonulok javát kiválasztották maguknak a csapattávlbeszólők, árkászok, a nehézfegyver századok ... no meg a törzslbeliek... Amire mindezt a rengeteg igényt kielégítettük: csak a félkegyelműek, a szellemi fogyatékosok, a ,priu- szosok’, nazarénusok, szektás kelekótyáik maradtak a lövész-száza dók ún. ,ki171