Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - EMLÉKEZÉS HUSZÁRIK ZOLTÁNRA - Török Tünde: Huszárik Zoltán: Csontváry

Hegyek, szakadékok, sziklák, homoksivatag, tenger, vízesés, tűzhányó, újra és újra a Nap izzó tűzkorongja: tűz, víz, föld, levegő — már az első gyufaszál fellobbanásá- val őselemek elementáris ereje szabadul fel, amikor világosságánál Csontváry képéhez (Mária kútja Názáretben) hajolunk közel. A kezdő képsor állóvizét szemerkélő eső hozza mozgásba, egy madár ereszkedik alá gyors szárny csap ásókkal, amikor vízre ér, mintha meglőtték volna, vergődése megfagy, a kép kimerevedik. Nem véletlen, hogy az alkalmi kapcsolatokban vergődő színész önmagától undorodva a vízcsap alá tartja fejét, hogy küldetésének égi szózatát éppen a vízesésben botladozva hallja (hallucinálja), hogy „a nagyarányú távlatok mérhetetlenségét” viharos tengerben sodródva érzékeli (Csontváry: „Lehet, hogy a sors hosszú életet ád nekem, de lehet,' hogy egy vihar letörhet s én nyomtalanul letűntem la föld szánéról.”). Gyakran látjuk a festő képeiről ismert kéztartással: két kezét feltartva szárnyal, esküszik, fohászkodik, áldást oszt, átkozódik („Ihletettség, akaraterő a szárnyaim”), hogy aztán majd szárnyaszegetten üldögéljen egy vaságyon, már ápolásra szorulva. Az üres vászon előtt a festőálilványon ott a pohár víz. Utoljára a fürdő derékig érő vizében (a végtelen tenger mesterséges állóvízzé zsugorodott) lépked némán, a Tanító ruhájában, karját feltartva (tiltakozva? végleg megadva magát?) lassan hanyatt dől; képei sorsával azonosul. (Fehér madarak az utoanő köpenyén, sirályok a tenger sziklái fölött, kitömött madár a festő modellje, fekete madár az erdőben, papírsárkány nemzeti színű szalagokkal — a motívum maga is az általános devalválódás útját kíséri.) Az út, amelyen járunk: küzdelem világteremtő és világpusztító erőikkel („... bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és ki- fejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.” — Csontváry írásaiból). A művész (rendező, színész, festő — néző) harca a mű megvalósulásáért könyörtelen leszámolásokat, elszakadásokat követel; olyan energiaátvitelt, amelynek kockázata nemcsak az eredménytelenség, hanem önnön pusztulásának állandóan kísértő lehetősége is.

A film paradoxona, hogy éppen egy művészi kudarc (művészi kudarcok) szerkezetének vizsgálatával éri el a megvalósulást. Három nagyobb egységét (meghason- lás, a szerepe keresése, a küldetés tudatosulása — megfigyelés, vázlat, a mű — a rombolás elszabaduló erői, mű és művész sorsának azonosulása) hazatérések és za- rándoklások tagolják, ingázás Kelet és Nyugat között („Zseni lehet, ... aki keletről jött s a nyugatot szemlélte, aki a kelet megelégedését figyelte, aki a megfigyelésben különbözetet látott, keleten az ideális világot, nyugaton a materiális háborúságot, aki keleten az ember boldogságát szeretettel nézte, nyugaton a boldogtalanságát észlelte, aki keleten a vagyonnal telt gazdagot a szegények között látta — a nyugaton elkülönítve találta, aki keleten minden emberben embert látott — nyugaton legtöbb egyedben a telhetetlen számítót, aki keleten szívben-lélefcben rokonokra talált — nyugaton a szív s a lélek helyén a kétszer kettőre akadt, aki keleten gyönyörű levegőben az Isten kedvét látta, nyugaton a füstös bűzben a romlást találta, ...” — Csontváry írásaiból). Egyre reménytelenebb hazatérések ezek, deformált, kisszerű kapcsolatokba kényszerül újra, és azokban sem tud megmaradni, amelyek pedig igazán fontosak számára. Nem köthet kompromisszumot, saját útját kell végigjárnia. Feleségétől való eltávolodása után -nem tartja vissza sem a gyerekéhez, sem az anyjához való kötődés; amikor, egy bensőséges pillanatban, gyermekként és szülőként egyszerre anyja elé térdel és felvarrja ruhájára a leszakadt gombot, talán az utolsó cérnaszál tartja már csak vissza. Képtelenné válik minden emberi kommunikációra: „már csak egyetlen nyelvet beszél: a festészetét:” (Pilinszky János): „Nem tudsz te már mondani nekem semmit”, „Kit szeret maga?” — hiszen az ő útja a „Napút”. Mind kevésbé van szüksége szerepjátszásra, szerepe önmaga lényegévé válik, tudja, hogy senki nem követheti tovább, ő akar a Napja lenni ennek a világnak. De a tennivágyás nemcsak saját küldetésének tel925