Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Summa (Részlet a Frivolitások és hitvallások című, készülő önéletrajzi műből. Kabdebó Lóránt magnetofon-felvételei alapján összeállította Tompa Mária)

mus. Hiszen: a körülöttünk ínyüzsgö bogarak, kígyók, békák, tetvek, rákok „szerelmi” élete igen fantasztikus, és természetes, hogy mi, akik az állatok körébe tartozunk, ezeket örököljük és hordozzuk tovább kisebb-nagyobb mértékben. Én bizony ezeket a dolgokat Ismerem és a szerelem három felvonásált vagy három strófáját bizony átéltem:

ismerem az ősállatok és a ma is élő rokon-állatok szexuális játékait, táncait és tótágasait,

ismerem a Novalis-féle Blaue Blu- mé-s, kék-virágos szerelem minden tiszta lírikumát,

ismerem a középkori Amor Sanctust, az Isten-szeretet világát szívemben,

szóval: ősállat, romantikus szerelem, középkori Isten-szeretet, ezeknek a kereszteződése bizony megvan bennem és ez a Caravaggio-képpel kapcsolatban joggal jut eszembe.

Nos, tovább! Mi jut eszembe még róla? Az egész középkori és főleg barokk katolicizmus, a kanonikus és apokrif evangéliumok, minden középkori legenda, sőt minden mítosz. Műveim eléggé bizonyítják, hogy a világ minden mitológiája izgatott és érdekelt, 'magam is mitogén, vagyis mítosz-szüllő természet vagyok. Végtelenül sokat olvastam egyiptomi, hellén, indiai, asszír, sumér, héber, néger mítoszokat, — nos: miért szeretem őket? A buta ember elintézi azzal a mítoszokat, hogy mindig maszlag, hazugság. No és én, aki annyira szenvedélyesen szeretem a valóságot, az igazságot, miért szeretem őket? Miért termelek spontánul és akarattal magamból mítoszokat ? Nagyon egyszerű: egy nagyon érzékeny és nagyon gondolkodó ember számára a természet világa, az egész létezés — érthetetlen! Ezt a titkot, a természetet és saját létünket — amit persze hogy nem mi kreáltunk —, saját festünk, virágok, ásványok, állatok, csillagok életét, okát, célját — nem ismerjük, nem értjük. Viszont egy érzékeny és gondolkodó embert izgatja: nődről van itt szó? és mit csináljon ez a szegény elhagyatott ember? Nohát: ilyen anfropomorf mítoszok segítségével próbálja megközelíteni a nagy Ismeretlent, a nagy Ös- okot, ha tetszik: az Istent, — nekem tetszik. A mítoszok először is rendkívül költőiek, másrészt mindegyikük Nagy Hipotézis: talán így, talán úgy van?

De megjegyezhetem még azt is, mert ez irodalmi életemhez talán hozzátartozik, hogy nem szeretem a mítoszok túl tudományos és áltudományos megközelítését. Nem szeretem a mítosz mítoszát. Konkrétan: 1. szeretem az ősnépek ős- mítoszaiit, amikor hittel vallották és élték; vannak népek, akik ma is vallják és élik — 2. szeretem, ha nagy művészek nagyiművészeti módon fejezik ki és dolgozzák föl ezeket; 3. és bizony szeretem, ha igazi, költőd lelkű és érzéki természetű emberek szereimeskedéseik táplálékául fölhasználják a mítoszok sok-sok erotikumát és — hogy egy bolond szót használjak — „thanatikumát”, vagyis: szerelem és halál kombinációját.

Caravaggio, Caravaggio! Hát milyen gyönyörű itt a tájkép! A tájképről már beszéltem, mindjárt az elején, mikor eszembe jutott Claude Lorrain. A tájkép most eszembe juttatja: az egész Természetet. Márpedig a természet, vagy ahogy Goethe ajkáról hallom, akiről boldogan írtam életrajzi regény-fantáziát, „die Natur”: nekem minden. Mikor ezen a Cara vaggio-képan llátom a lombokat, a misztikus tájat, tavakat, éjszakát, nappalt, akikor bizony jön minden növény, minden állat, minden ásvány, minden