Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XXX. (életrajzi esszé)
a kihallgatási jegyzőkönyvbe: „Tagadom azt, hogy olyan rendelkezéseket hoztam volna, amelyben az országúton közlekedő polgári lakosok kivégzésére adtam volna utasítást. Azt elismerem, hogy az orosz polgári lakosságot munkára igénybe vevő honvéd személyeknek a lakossággal szembeni kíméletlen eljárásra adtam parancsot.” Valószínűleg igazat mond. Nem passzionátus gyilkos; egyszerűen kíméletlen katona, aki „a cél érdekében” nemcsak megengedhetőnek, de szükségesnek is tartja a kegyetlenséget. Amikor kiképzési javaslatot készít az 1942—43-as haditapasztalatok alapján, ilyeneket ír bele: „A kölyökkortól katonának kell nevelni, ki tűri a fáradságot, a szenvedést, ileküzdi a félelmet és nem tűri a legyőzetést. Olyan sportot kell csináltatni, olyan akadálykertet, hol a gyatra kitöri a nyakát, csak az ügyes, erős győzi le vagy a fondorlatos ravaszdi kerüli ki.” Célszerű kegyetlenségével összefér bizonyos „célszerű emberség” is; presztízs-féltés mellett ez is tükröződik a munkaszolgálatosok elleni német atrocitások tárgyában fogalmazott írásában: „Tiltakozom a magyar hadseregparancsnokság és alparancsnokságai szuverenitásának ilyetén megsértése ellen. A zsidó munkásszázadok a magyar hadsereg hadrendi alakulatai. Azokat a szükségnek megfelelően szervezték. Nem lehet hivatott tehát német katona ilyen alakulatok megbontására.” Nincs kifogása a keretlegénység „célszerű kíméletlensége” ellen — más kérdés, hogy ez a valóságban eszelős kegyetlenséget jelent —, de mivel tudja, hogy a hadseregnek szüksége van a munkásszázadokra, még a németek elleni fegyverhasználatra is feljogosítja a keretek katonáit. Hasonló intézkedés aligha volt várható például a 13. könnyű hadosztály parancsnokától, Grassy Józseftől, aki az újvidéki razzia „hadi tapasztalataival” indult az orosz frontra, s így ír onnan Kiss Endre főispán barátjának, a katonák rossz hangulatát panaszolva: „Jó lenne valami megnyugtató reformmal kijönnötök... Akasszatok föl pár zsidót meg árdrágítót, hogy a legények lássák, törődünk az ő gondjaikkal.” Jány nem hasonlít Grassyra. De amikor meghallja, hogy eljárás indul az újvidéki gyilkosak ellen, felháborodik. Bizonyára ő is elhiszi azt, amit a szélső jobboldali propaganda buzgón terjeszt katonák és civilek között: hogy a „bácskai akció” csak megtorlás volt, „magyar csendőröket és honvédeket gyilkoló csetnik orvlövészek” ellen. Ezt pedig ő, a „kemény katona”, nagyon is megérti... Babos hadbíró ezredes, aki az 1943-as vizsgálat ügyésze volt, ezeket mondja a Katonapolitikai Osztályon, 1946 novemberében tett tanúvallomásában: „Amikor is a délvidéki bűnügyben bűnvádi eljárást lefolytattam, megjelent hivatali helyiségemben Jány Gusztáv, és rám támadva, erős szavakkal pártjára kelt a délvidéki gyilkosoknak, és azt mondta, hogy ezek hazafias cselekedetet hajtottak végre, azokkal szemben nem lehet eljárást indítani.” Jány megérti a „kemény és hazafias” Grassyt, s valószínűleg dühhel olvasná — ha olvashatná — egykori ludovikás hallgatójának, minapi doni ütegparancsnokának, Pórffy Györgynek a hadifoglyok lapjában, az Igaz Szóban ekkortájt megjelent „hazaáruló, bujtogató” cikkét: „A tisztikarnak össze kell fogni és ki kell építeni a hidat a szovjet és magyar érdekkörök találkozásához. Le kell hogy szögezze, nem ért egyet a magyar kormány eddigi és jelenlegi vonalvezetésével, és követeli a régi rendszer felszámolását. Ennek folytán nyíltan szembefordul, a magyar nép igazi nemzeti szempontból való szolgálatában, a kormányzóval is. Ez ma a magyar hadifoglyok, magyar tisztek kötelessége.” És — ha netán eljutott hozzá — nem is értetlenül, de felháborodva forgathatta a másik egykori ludovikás, Pálffy György fogalmazta felhívást 1944. augusztus elején: „Honvédtisztek! ... Szabotáljatok minden intézkedést, ami a németeket segíti! Ne siessetek az állományok feltöltésével, a menetkészség elérésével, a parancsok, jelentések továbbításával! Akadályozzátok meg, hogy még több magyar egységet vigyenek az arcvonalba! Az arcvonalban ne harcoljatok! Menjetek át egységeitekkel együtt az oroszokhoz!” Hiszen ez képtelenség! Ez árulás! Mert a katonának igenis kötelessége folytatni a harcot, még akkor is, ha tudja, hogy a háború elveszett — 842
