Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

mine méterre kötél az ötvenezer emiber előtt. A Vasút utcán tódult a nép. Mesteriből meg a környékitől hosszú szekérrel. Én Rákosit mér csak az emelvényen láttam. Jól beszélt, lelkesedett a tömeg, persze mindenkit odaszerveztek. Utána hazamentek, annyi volt az egész.

— Hogyan is szólt az a levél, amit a mesteri ember küldött a feleségének? — szakítja félbe Lajos bácsi.

— Szóival, litt nem beszédesek az emberek. „Hej, küldj egy húszast!” Nem aim „Édes Bözsi'm! Én jól vagyok, amit nektek is kívánók” satöbbi. A asszony elküldte a húszast Ruszinszkóba katona urának, aztán minden el lett rendezve. Ja, míg el nem felejtem, egy mifaályfai asszony rántani való kendermagos csibéket adott Rákosinak.

— Hol van még májusban rántani való csibe? Én meg úgy hallottam, az az asszony csöngői volt — mondta valaki.

— Egye fene.

Lajos bácsi gazdásan fölemeli a poharat, félig issza, nehogy távozásra figyelmeztessen. A borivási etikettet még most is tanulom, ha itt vettem észre, mindig a gazda nógatására kortyintunk, vagy éppen fenékig iszunk. Így a pinceszeri rendben hosszasan el lehet beszélgetni. Amennyire az idő engedte, mi is enyhe mámorban esteledtünk. Járták a helyi történetek, a kusza időtlenségben, fölül a pisla'fényű falukon. Holnap is nap lesz, Lajos bácsi miég eggyel töltött, s állva kiittuk.

Ha egy napig ültem volna a sömjéni pince előtt, kevesebbet írhatnék meg az Unnak, mint innen a Sághegyen D szőlőjéből, bár szombat van, s a sörnjé- niek sem hagyhatták magára a Csert. Itt szinte a tavaszi forgalom és munka közepén jegyzem föl, mi történik március 31-én.

Népes a Tündérvölgy, azt érzem, mint a régi mezőn, jár a láb, kéz és a száj. Egymással beszélgetve dolgoznak a szomszédok, most éppen a szőlőmetszés idején. Gyürüsy Dezső a vesszőt hosszítja vízszintesen. D engem ugratva odaszól:

— Iszkáz egy bugyberekben volt ám, itt a Marcalnál.

— Én ne tudnám? Az apáim iPiriten volt kocsmiáhos.

— Pirit a bugyberek, nem Iszkáz — mondom én. Jön a Baráth Zoli bácsi felesége, kisdiák fiával, az ötödik osztályos gyerek komolyan párol ázik velem. D nyers venyigét égetne, de csak füstölög. Ö már megmetszett nagyjából. Alul is égetnék. Eüst és cinkehang — tiira-ri-ri, tira-iri-ri, tiri-ra-ri — egyszusszos fütyüléssel. A pince előtt a szőlőt keresztibe vágja az út, bárki átjárhat rajta. Most csak egy méh járja körül a fülemet. Két nő közeledik, egyik villát húz maga után. Köszönök. D szalondalt fütyörészik. Nő tolja a biciklijét, köszönök néki ismeretlen tétovasággal, — ő meg tartózkodóan válaszol. A völgy túlsó felén úgy viszi a deszkát a két ember, mint a katonák, egyszerre lendül a karjuk. „Mint egy tündérálom” — énekli valaki. Abelivé egyenesednek a füstök. Pirosruhás gyerek fut a szürkésbarna talaj és kezdődő zöld színében a palatetős és a palaszínfalú pinoétől elfelé. Megint Káin füstjei foszladoznak. A csönd megengedi körülnéznem. Szemben négy fa a lejtőn, azt hiszem, szilvák, mert sűrű az ágazatuk, akár a drótháló, Tegnap két diófát vágtak ki a Baráthék, most azokat ágazzák, fűrészelik. Kivéhetetlen forrásból hallatszanak a zajok, mert visszhangos a völgy.

— Mindjárt befejezem. Mi elsöpörtük az összes felhőt. Legjobb a Benedek810