Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
nek — mondja egy Sándor, vagy József. A nők szavát nem értem, csak azt vettem ki: — Elmegyünk a hegyre máma, aszonták. — A hangzásnak olyan jelentősége van, mint amennyire ő képzeli, amit mondott. Teherautó nyomakszik trágyával fölfelé, zöld színű, a tavasz első napján fölfelé küszködik. A meredeken érkező fordulását körüljárva irányítja á gazda, szinte fogadást ad a tiszteletére. Már le is szórták, a gépkocsivezető kiszáll, látom, amint elszámolnak. — Melegszel, Jóska? — szól át Dezső. — Melegszem, énekelek, mint az énekeskódis. De van egy szomszédom, aki kunszfoikat csinál a szőlőjében. — Nem tudjuk, hogyan végezzük. — Azt nem. Vigyázva, csöndesebben ereszkedik le a teherautó. — Van egy vendégem, aki nem kínál meg ifröocsel. Nagyokat zökken a teherautó, kiér a rendes útra és elhúz, mintha a gép is boldog lenne. Itt a géphang is olyan kellemes, akár a madaraké, ahogy a dalifoszlánnyal összekeveredik — „merő tűnő álom, gyönyörűszép párom”. Lovaskocsi zörög. — Egy öregtől hallottam koccintás közben Borgátán: Isten tartsa neminket, P ... partján p ... jünket, Ügy álljon p ... nk a p ... ába, Mint a pittypalatty a búzába. Lejegyzem a népdalt, legyen életem első gyűjtése. D százötven dughagymát óhajt a földibe nyomni. Már nem a madarak, hanem a metszőolló csetteg a kékzulbbonyos elől. A kar áverés, csattogás. D útján már nem járnak, tizenegy óra van. A fcékzulbfolonyos, barnasipkás hóna alá fogja a venyigéket és a halomba dobja. Odaát heten trágyát teregetnek. Drótvázernyős diófa a völgy fölött, alatta a hét trágyázó. — Mér nem mondtad, túl van rajta? — hallom a távoli nőt, és sohasem tudóim meg, min lehet túl az a valaki. — Ugye, hogy eltalálta? Nem volt otthon — válaszol a férfi, mi lehet a szavak mögött? Fölkapcsolnak egy rádiót, a szimfóniát hamar elhallgatta tják. Színek a felhők alatt, a homálytól minden szenvtelenebb, tompábbak a hangok, a barulattól lelassul a munka, a metszőik fölállnak, egy pillanatra csak, és dolgoznak tovább. Mikor kicsapódik a fény, mintha a lélek fiélreosapná a kalapját. Így játszik velünk az Isten, dúskálkodunk, s egy pillanat alatt megdöbbenünk szerencsénk forgandóság ától. Szemben egy öregasszony, akár a járó szobor, amíg drótra köti a vesszőt, merevtestű, kézmozgató, fehér karja, keze emelkedik, süllyed. Egyszer láttam egy indiai költőnőt szavalni, itt most csupán a mozdulat költészetét tapasztalom. Már a rend végére is ár, miikor az előbbi trágyás teherautó elfordul előtte. Az öregasszony meg törli a száját, mozdulatát fehér keze világítja át hozzám. — Most aztán rettegjetek egerek! — D elkezdi sütni az ebédre való krumplit. — Hová? — Az együk haveromhoz ganyézni — repül el behunyt szemem előtt a bi611