Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

nek — mondja egy Sándor, vagy József. A nők szavát nem értem, csak azt vettem ki:

— Elmegyünk a hegyre máma, aszonták. — A hangzásnak olyan jelentősége van, mint amennyire ő képzeli, amit mondott. Teherautó nyomakszik trágyával fölfelé, zöld színű, a tavasz első napján fölfelé küszködik. A meredeken érkező fordulását körüljárva irányítja á gazda, szinte fogadást ad a tiszteletére. Már le is szórták, a gépkocsivezető kiszáll, látom, amint elszámolnak.

— Melegszel, Jóska? — szól át Dezső.

— Melegszem, énekelek, mint az énekeskódis. De van egy szomszédom, aki kunszfoikat csinál a szőlőjében.

— Nem tudjuk, hogyan végezzük.

— Azt nem.

Vigyázva, csöndesebben ereszkedik le a teherautó.

— Van egy vendégem, aki nem kínál meg ifröocsel.

Nagyokat zökken a teherautó, kiér a rendes útra és elhúz, mintha a gép is boldog lenne. Itt a géphang is olyan kellemes, akár a madaraké, ahogy a dalifoszlánnyal összekeveredik — „merő tűnő álom, gyönyörűszép párom”. Lovaskocsi zörög.

— Egy öregtől hallottam koccintás közben Borgátán:

Isten tartsa neminket,

P ... partján p ... jünket,

Ügy álljon p ... nk a p ... ába,

Mint a pittypalatty a búzába.

Lejegyzem a népdalt, legyen életem első gyűjtése. D százötven dughagymát óhajt a földibe nyomni. Már nem a madarak, hanem a metszőolló csetteg a kékzulbbonyos elől. A kar áverés, csattogás. D útján már nem járnak, tizenegy óra van. A fcékzulbfolonyos, barnasipkás hóna alá fogja a venyigéket és a halomba dobja. Odaát heten trágyát teregetnek. Drótvázernyős diófa a völgy fölött, alatta a hét trágyázó.

— Mér nem mondtad, túl van rajta? — hallom a távoli nőt, és sohasem tudóim meg, min lehet túl az a valaki.

— Ugye, hogy eltalálta? Nem volt otthon — válaszol a férfi, mi lehet a szavak mögött? Fölkapcsolnak egy rádiót, a szimfóniát hamar elhallgatta tják. Színek a felhők alatt, a homálytól minden szenvtelenebb, tompábbak a hangok, a barulattól lelassul a munka, a metszőik fölállnak, egy pillanatra csak, és dolgoznak tovább. Mikor kicsapódik a fény, mintha a lélek fiélreosapná a kalapját. Így játszik velünk az Isten, dúskálkodunk, s egy pillanat alatt megdöbbenünk szerencsénk forgandóság ától.

Szemben egy öregasszony, akár a járó szobor, amíg drótra köti a vesszőt, merevtestű, kézmozgató, fehér karja, keze emelkedik, süllyed. Egyszer láttam egy indiai költőnőt szavalni, itt most csupán a mozdulat költészetét tapasztalom. Már a rend végére is ár, miikor az előbbi trágyás teherautó elfordul előtte. Az öregasszony meg törli a száját, mozdulatát fehér keze világítja át hozzám.

— Most aztán rettegjetek egerek! — D elkezdi sütni az ebédre való krumplit.

— Hová?

— Az együk haveromhoz ganyézni — repül el behunyt szemem előtt a bi611